Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt…
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed…
beléje néztem: vissza-visszanézett…
és biztatott és kérdezett…
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen…
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Forrás: Vers mindenkinek
Tenger az élet.
Sok ezer év óta hullámzik velünk,
sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen,
szürke kis parányok, mind, mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.
Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap,
vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.
Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt,
kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha…
olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám…
Voltam koldus, béna, nyomorék,
hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor
és garast dobott reszkető kezembe…
Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas…
ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
de éppen akkor nem vadásztam ott,
mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb…
pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.
Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe…
aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába…
aztán idegenül néz össze a szemünk…
ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.
Néha összesimulunk, amikor sír a tangó…
kilessük egymás szíve dobogását…
aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk…
csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást…
aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá…
és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt kerestem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
mert régi magamat látom meg benne,
páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.
Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.
Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
vagy sugárszálon az égig emelhet…
valaki utánam csodálkozik…
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
lehetek százöles tengermélybe zárva:
mindörökre őt fogom keresni
és ő engem fog keresni mindörökre.
Forrás: Lélektől lélekig
Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!
Forrás: Szeretem a verseket
Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
úgy evezni ki a messzeségbe.
Sohanemlátott part felé sietve
kikötni egy névtelen szigetre.
Lenni megbékélt önmagunknak árva,
nevétől fosztott Nemo-kapitánya.
Hullám felett, sziklába vájni házat,
gyökereket enni és csigákat.
Életet élni egymást nézve,
megcsöndesülve, megigézve.
Hegyre futni, ha jönnek mások:
babonás régi látomások.
Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
homokba írni végtelen meséket.
Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
múlását lesni csendnek és időnek.
S amikor halkan közelít az óra,
befeküdni egy ringó koporsóba,
zöld vizeken sötétkék égre nézve:
úgy suhanni ki a semmiségbe.
Forrás: Szeretem a verseket
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok…
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsuhog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák…
Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltotta
Erős fényét a kékes messzeség…
Egyszer meglátott valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot…
De elvesztette… s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott…
Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog…
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot…
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot…
Forrás: Lélektől lélekig
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?
Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.
Higyjétek el: csak hangulat az élet.
Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.
S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Forrás: Lélektől lélekig
Reményik Sándornak
… És jött az orkán.
A vén fenyő-Titán recsegve dőlt…
egy közel-álló átölelte őt.
S most áll tovább,
mint akire végtelen béke vár…
csak ők tudják ketten: hogy vége már.
Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetegje jő,
tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
zúzmó-szakállú aszkéta-fenyő.
S ha lelkem akkor összeomlana,
titokban, csendben, hogy ne tudja senki:
ki fog majd engem karjaiba venni?
Forrás: Lélektől lélekig
Valahol messze susognak a lombok,
Valahol messze dalol a madár.
A réteken már nyílnak a virágok,
S az erdő szélén ott legel a nyáj.
Valahol messze egy pacsirta szól.
Megérkezett már a vidám követ?
Avagy csalogány volna késő éjszakán?
Én nem hiszem. Azért… talán… lehet…
Csak álom volt, egy szertefoszló köd.
Hisz még hideg van, künn süvölt a szél.
A földön lent egy megfagyott madár,
Fehér ruhában temeti a tél…
Hideg van… fázom… menjünk a szobába.
Még nincs tavasz, fehérek a dombok,
De hallga… mi ez? Vagy csak képzelődöm?
—
Valahol messze susognak a lombok…
Forrás: Lélektől lélekig
„… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
– Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
jöttödet lesi az ösvény…
jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint.”
Forrás: Lélektől lélekig
