https://verskucko.com

Kategória: Wass Albert

  • Wass Albert

    Ébredj magyar!

    Nemzetemet dúlta már tatár,
    harácsolta török,
    uralkodott fölötte osztrák,
    lopta oláh, rabolta cseh.
    Minden szomszédja irigyelte mégis,
    mert keserű sorsa
    istenfélő nemzetté kovácsolta.
    Becsület, tisztesség, emberszeretet
    példaképe volt egy céda
    Európa közepén!
    Mivé lett most?
    Koldussá vált felszabadult honában,
    züllött idegen eszmék napszámosa!
    Megtagadva dicső őseit,
    idegen rongyokba öltözve
    árulja magát minden utcasarkon
    dollárért, frankért, márkáért,
    amit idegen gazdái odalöknek neki!
    Hát magyar földön már nem maradt magyar
    ki ráncba szedné
    ezt az ősi portán tobzódó
    sok-száz idegent?
    Ébredj magyar!
    Termőfölded másoknak terem!
    Gonosz irányba sodor
    ez a megveszekedett új történelem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Jó lenne így…

    Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
    úgy evezni ki a messzeségbe.

    Sohanemlátott part felé sietve
    kikötni egy névtelen szigetre.

    Lenni megbékélt önmagunknak árva,
    nevétől fosztott Nemo-kapitánya.

    Hullám felett, sziklába vájni házat,
    gyökereket enni és csigákat.

    Életet élni egymást nézve,
    megcsöndesülve, megigézve.

    Hegyre futni, ha jönnek mások:
    babonás régi látomások.

    Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
    homokba írni végtelen meséket.

    Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
    múlását lesni csendnek és időnek.

    S amikor halkan közelít az óra,
    befeküdni egy ringó koporsóba,

    zöld vizeken sötétkék égre nézve:
    úgy suhanni ki a semmiségbe.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Csillagvirágok

    Mikor a tavasz osztja csókjait,
    S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
    Felébrednek a nedves pázsiton
    Piciny, fehér kis földi csillagok…

    A harmatcseppes rétek bársonyára
    Fehéren hull ezer csillagvirág,
    Felette lágyan elsuhog a szellő,
    S az erdő szélén intenek a fák…

    Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó,
    Ezüst sugártól tündökölt az ég,
    Reggel is sokáig oltotta
    Erős fényét a kékes messzeség…

    Egyszer meglátott valahol
    Egy sápadt fényű testvér csillagot…
    De elvesztette… s keserves bánatában
    A horizonton végig vágtatott…

    Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
    S a földre hullva többé nem ragyog…
    A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
    Keresik azt a sápadt csillagot…

    Verseim piciny csillagvirágok,
    S én egy olyan hulló csillag vagyok,
    Ezer darabra tépve lelkemet
    Keresem azt a testvér csillagot…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Hangulatok

    Halljátok-e? a kékes hegygerincen
    felharsant már az őszi hallali.
    Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
    rügy-pattanó Napkeltét vallani?

    Pedig a sárga lomb: az is virág,
    és a halálban lappang már az élet,
    mely összeomló múlt-romokból éled.

    Higyjétek el: csak hangulat az élet.

    Higyjétek el: a nyári arculat,
    s az őszi fák borongó arculatja,
    csak hangulat, és újabb hangulat.

    S higyjétek el nekem,
    hogy a halálban nincsen veszteség,
    hogy a halál csak újabb fordulat:

    mert minden hangulat egy élet,
    és minden élet csak egy hangulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Idill a magasságban

    Reményik Sándornak

    … És jött az orkán.
    A vén fenyő-Titán recsegve dőlt…
    egy közel-álló átölelte őt.
    S most áll tovább,
    mint akire végtelen béke vár…
    csak ők tudják ketten: hogy vége már.

    Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
    nagy lelki harcok fergetegje jő,
    tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
    zúzmó-szakállú aszkéta-fenyő.

    S ha lelkem akkor összeomlana,
    titokban, csendben, hogy ne tudja senki:
    ki fog majd engem karjaiba venni?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Hangulatok

    ifj. gróf Bethlen Balázsnénak

    Halljátok-e? a kékes hegygerincen
    felharsant már az őszi hallali.
    Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
    rügy-pattanó Napkeltét vallani?

    Pedig a sárga lomb: az is virág,
    és a halálban lappang már az élet,
    mely összeomló múlt-romokból éled.

    Higyjétek el: csak hangulat az élet.

    Higyjétek el: a nyári arculat,
    s az őszi fák borongó arculatja,
    csak hangulat, és újabb hangulat.

    S higyjétek el nekem,
    hogy a halálban nincsen veszteség,
    hogy a halál csak újabb fordulat:

    mert minden hangulat egy élet,
    és minden élet csak egy hangulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Valahol messze susognak a lombok

    Valahol messze susognak a lombok,
    Valahol messze dalol a madár.
    A réteken már nyílnak a virágok,
    S az erdő szélén ott legel a nyáj.

    Valahol messze egy pacsirta szól.
    Megérkezett már a vidám követ?
    Avagy csalogány volna késő éjszakán?
    Én nem hiszem. Azért… talán… lehet…

    Csak álom volt, egy szertefoszló köd.
    Hisz még hideg van, künn süvölt a szél.
    A földön lent egy megfagyott madár,
    Fehér ruhában temeti a tél…

    Hideg van… fázom… menjünk a szobába.
    Még nincs tavasz, fehérek a dombok,
    De hallga… mi ez? Vagy csak képzelődöm?

    —
    Valahol messze susognak a lombok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Részlet

    „… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.

    Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

    – Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
    illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
    jöttödet lesi az ösvény…
    jöjj, siess…!

    Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.

    Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.

    Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

    Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.

    És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.

    Így.

    Most aludj jól, a mese véget ért.

    A fák is alszanak már odakint.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Ha visszatérek

    Szerető szóért könyörögve, egyszer,
    ha visszatérek: kolduló eretnek,
    szeretni fognak, akik most szeretnek?

    Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
    s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
    a barátaim barátok maradnak?

    Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
    villám szakad, és mennydörög felettem,
    ha kitagad az ég, s a földön
    életemet Isten-tagadva töltöm,
    és átkokat szór rám a félvilág:

    vajjon, ha akkor visszatérek,
    megismernek ezek a régi fák?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A vers

    Nem úgy fakad a vers,
    ahogy Ti gondoljátok,
    nagy véres harcok árán:
    nem úgy fakad a vers.

    A vers csak születik,
    mint ahogyan születik a szél.
    Vagy a virág.
    Vagy a falevél.

    Szellő a vers,
    s én azt hiszem,
    a Végtelen küldi vele nekünk
    Világ-virágok bűvös illatát,
    s amint szívünkön lopva illan át
    lepergeti az érzés-szirmokat.
    (Alkony felé
    egymásnak furcsa kékes titkokat
    hegyek üzennek így.)

    Mikor a vers fakad,
    egy pillanatra minden más megáll.
    Csak alig-alig dobban a szívünk,
    mint patak, akit a tél mederbe zár.
    Egy pillanat …
    s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
    egy messziről jött csöndes idegen.
    Tavaszi szél oson át néha így
    az alvó ligeten.

    Forrás: Lélektől lélekig