Tudja a jó Isten,
Én megházasodnám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.
De mind csak hiába,
Mert én szerény ember
Nem kérek, és hozzám
Jőni senki nem mer.
Ünnepélyes módra,
Lánykák, kijelentem:
Ki hozzám bepillant
S szép, azt elveendem.
Szépségéhez illik
Lelki tisztasága,
S ehhez még, ha lehet,
Holmi kis jószága.
Mint tollrágó írnok
Mindig nem élhetek,
Pacsirtákkal lenni
Sokkal jobb szeretek.
Ottan a virágok
Csöndes országában,
Nem lesz bilincselve
Az én kezem, lábam.
Nem zúg ott a gondnak
Halálmadár-serge,
Nem marja szívemet
A búbánat férge.
Ott feleségemnek
Százszor lágy kebelén
Leszen az én fejem
Legigazabb helyén.
Ott még a viszály is
Boldogságból ered,
Ott ki gyűlöl, az csak
Túlságosan szeret.
Ott mi boldog leszek,
Mindenem már sejti,
S e sejtelmet erős
Szívem híven rejti.
Híven rejti, amíg
Végre kibocsátja,
Ha édesanyját: a
Teljesülést látja.
Szerelmem szerelme,
Ragyogó reményem,
Angyalom, ó, mondd meg,
Mikor karolsz engem?
Hol jársz? Hol születtél?
Meddig lész még távol?
Mikor hárul üdv rám
Lelked forrásából?
Szóval: mikor leszen,
Mikor leszen nékem
Lelkem? Kit úgy hívok:
„Édes feleségem.”
Forrás: Vers mindenkinek
