Zajzoni Rab István: Tudja a jó Isten…

Tudja a jó Isten,
Én megházasodnám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.

De mind csak hiába,
Mert én szerény ember
Nem kérek, és hozzám
Jőni senki nem mer.

Ünnepélyes módra,
Lánykák, kijelentem:
Ki hozzám bepillant
S szép, azt elveendem.

Szépségéhez illik
Lelki tisztasága,
S ehhez még, ha lehet,
Holmi kis jószága.

Mint tollrágó írnok
Mindig nem élhetek,
Pacsirtákkal lenni
Sokkal jobb szeretek.

Ottan a virágok
Csöndes országában,
Nem lesz bilincselve
Az én kezem, lábam.

Nem zúg ott a gondnak
Halálmadár-serge,
Nem marja szívemet
A búbánat férge.

Ott feleségemnek
Százszor lágy kebelén
Leszen az én fejem
Legigazabb helyén.

Ott még a viszály is
Boldogságból ered,
Ott ki gyűlöl, az csak
Túlságosan szeret.

Ott mi boldog leszek,
Mindenem már sejti,
S e sejtelmet erős
Szívem híven rejti.

Híven rejti, amíg
Végre kibocsátja,
Ha édesanyját: a
Teljesülést látja.

Szerelmem szerelme,
Ragyogó reményem,
Angyalom, ó, mondd meg,
Mikor karolsz engem?

Hol jársz? Hol születtél?
Meddig lész még távol?
Mikor hárul üdv rám
Lelked forrásából?

Szóval: mikor leszen,
Mikor leszen nékem
Lelkem? Kit úgy hívok:
„Édes feleségem.”

Forrás: Vers mindenkinek