Kategória: Történetek prózában

  • Márai Sándor: Füves könyv – Az állatokról

    Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.

    Forrás: Lélektől lélekig (Márai Sándor: Füves könyv)

  • Világszép Tündér Ilona – ősmagyar legenda magyarázó gondolatokkal

    (Hummel Rozália nyomán)

    Napisten-anyánk, a világszép tündérkirálynő boldogan mutatja be égi palotáját arányló urának. A termek padozata ragyogó, hófehér márvány, arany szegélyekkel díszítve. Ékkövekből faragott míves oszlopok sorakoznak, a termeket rubinttal, zafírral és gyémánttal ékesített csodatükrök díszítik, ragyogásuk a szivárvány minden színével árasztja el a tündérpalotát.

    Aranykalitkában édeni madarak, óriási aranyvázában friss pálmafahajtások ékeskednek, finom rózsavízben illatozva. Arany virágfüzérek lebegnek az ajtók boltívei fölött, és a márványra finom virágport hintenek a tündérek, amerre szerelmes istenpárosunk sétál. Kristályvázákban aranyhalak fickándoznak, a szellő aranycsengettyűt hintáztat vidáman.

    A tornácon selyempárna trón várja a boldog párt, akik révédézve és gyönyörködve nézik birodalmukat. A távolban csillagképek tűnnek fel: „Tündérek tánca”, „Tündérek kútja”, „Tündérek járása”. A néphit szerint a jóságos tündérek megsegítik azt, aki e csillagokra tekint.

    Tündér Ilona a „Tündérasszony palotája”, vagyis a Kis Göncöl csillagkép ragyogó csillagai között látható, és a palota tornyán az északi Sarkcsillag sziporkázik. Tündérkocsija a Nagy Göncöl szekér, sétáló ösvénye a káprázatos Tejút.

    A történet verses részében megjelenő képek – a forgó mozgás, a kerek asztalba rótt Nap, az aranyalmafa, a fehér galamb – mind szimbolikus jelentést hordoznak. A galamb a lélek jelképe, amely az egymáshoz rendelteket egymáshoz vezérli; az aranyalma az isteni tudás és teljesség gyümölcse; az égi kert az átmenet tere a földi és az égi világ között.

    A Világszép Tündér Ilona alakjához kapcsolódó hagyományok nem egyetlen szerzőhöz köthetők. A történet ősi, mitikus elemekből építkezik, amelyek a magyar néphitben, csillagmondákban és népi legendákban élnek tovább. A vers ennek a hagyománynak egy költői lenyomata, míg a fenti magyarázat az értelmezés és a jelképek megértését segíti.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – A disznók szolidaritása

    Tudják, én szegény fiú voltam, és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e, milyen jó szándékú, becsületes állatok azok?

    Három éven át jártam ki a legelőre velük, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember…

    Nyelt egyet, és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:

    – Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát.

    Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.

    – Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból, s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől, s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje, és a következő pillanatban az egész konda összeröffent, s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra.

    Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat, s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt.

    Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül, s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.

    – Hát látják, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért.

    Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik, mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok.

    Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.

    Forrás: FB