Kategória: Újévi versek

  • Arany János – Szilveszter-éjen

    A vén sirásó haldokol:
    Vígan tehát ágya körül!
    Ki annyit sírba fektetett,
    Most a sor őreá kerül.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Az elfolyt nyolcszáz-ötvenért!
    Kíván, – nincs egy nap híja se –
    Bohó, ki többet is remélt!

    Már ezt leőrtük, úgy ahogy,
    Ami kevés még hátra van,
    – Habár csak ellentétül is –
    Virrasszuk dal között, vígan.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Ama békés türelemért,
    Hogy a halandó újba kezd,
    Ha egy rossz ó-évet lemért!

    Hányan vagyunk, kik a sorstól
    Rongyot kapánk élet helyett,
    Mégis, mivelhogy nincs különb,
    Hordjuk biz azt, amíg lehet!

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    A szenvedő embernemért,
    Mely várva tűr, csalódva hisz –
    S túl bírja élni a reményt!

    Zörgetnek a ház ablakán:
    Egy vak madár az, mely repűl,
    A förgeteg; – mint fiú, esik!
    Maradhat! tágasabb kivűl.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Azért, ki bujdokolva jár
    És nincs, hová – egy ilyen éjt
    Kihúzni – hajtaná fejét!

    Mit bánjuk, hogy lejár az év!
    Énekre ajk és táncra láb!
    Használja, ki mozogni tud,
    Ezt az előnyét legalább.

    Hajrá fiúk! ez a pohár…
    Föl a kehelyt, koccantsatok!
    Csörgése szóljon, hogy kikért,
    És szóljon az, hogy hallgatok.

    Vígan! az ó év haldokol,
    Nevessünk mint örökösi, –
    Pedig bizony semmit se hágy
    Annak, ki végpercét lesi.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Az évért, mely kiszenvede;
    Emléke fönn lesz holnap is…
    Egy kis mámor futó köde.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Benedek Elek – Újévi köszöntők

    Madárka, madárka,
    Csácsogó madárka,
    Szállj ide, szállj ide,
    Házunk ablakára.
    Szállj ide, szállj ide,
    Szépen csicseregd el,
    Amit szívem érez,
    Újesztendő reggel.

    Áldja meg az Isten
    E háznak lakóit,
    Édes szüleimet,
    Hozzátartozóit.
    E háznak tájékán
    A bú meg se álljon,
    Soha se is lássunk,
    Olyan messze szálljon!

    Kicsike vagyok én,
    Nem mondhatok sokat,
    De nálamnál senki
    Nem mond szebbet, jobbat.
    Esztendő, esztendő,
    Édes új esztendő,
    Szépből, jóból benned
    Legyen elegendő!

    Forog a szárnyas, a nagy időkerék,
    Egy esztendő, ím, újra eltelék.
    Fölvirradott az újnak reggele,
    Egész világ reménységgel tele.
    Kinek a múltban búja, gondja volt,
    Kitől a jó szerencse elhajolt,
    Könnyét letörli e nap reggelén
    És a szívében támad új remény.

    Remény, remény, te szépséges virág!
    Friss harmatot az Isten hint reád.
    A te életed örök, végtelen,
    Mert Isten az, ki ápol szüntelen.
    Az ő kezében a mi életünk,
    Minden jót csak tőle remélhetünk,
    Azért most is, ez újév hajnalán,
    Hozzád fordulok, édes jó Atyám!

    Te, ki szüleimnek is Atyja vagy,
    S porszem előtted az is, aki nagy,
    Ki mindent látsz s vagy mindenütt jelen
    Világos nappal, sötét éjjelen.
    Ó, légy velünk ez esztendőben is,
    Ápold a jót, a szépet bennem is,
    S jó szüleimet, óh, tartsd meg nekem,
    Mindenek Atyja, én jó Istenem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tompa Mihály – Új évkor

    Isten házába gyűl
    A hívő nép új évnek ünnepén;
    Holott forró imát
    A buzgó néppel híven mondok én.

    És a fohász imígy
    Száll ég felé: ajándokozz nekünk
    Az új év kezdetén
    Új szívet, új lelket, jó Istenünk!

    S míg érzeménye így
    Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
    Ki nem feledhetem
    Imámbul a lányt, imádottamat;

    S imé nyílt ajkamon
    Véletlenűl ez új fohászt lelem:
    Maradjon, oh leány,
    Kebledben a régi szív s érzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Gyulai Pál – Silvester éjtszakáján

    Az idő fut, tűnnek évek,
    Érzem immár súlyokat,
    Rég elhagytak a remények,
    Lángból hamv, mi megmaradt;
    S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
    Visszanéz és meg-megáll:
    Visszanézek rád, oh élet,
    S nyugton várlak, oh halál!

    Mennyit hittem és reméltem
    Ifjúságom kezdetén,
    S most romok közt rom, azt kérdem:
    Vajjon miért éltem én.
    Nem dicsőség álma bántott,
    Nem vagyon, rang fénye csalt,
    S mégis, mire szívem vágyott,
    Alig bírtam, már kihalt.

    Sanyarú volt gyermekségem,
    Ifjúságom szomorú,
    S ha derült is olykor nékem,
    Már sötétlett a ború.
    Nem csüggedtem, szívem égett,
    És sodort a küzdelem;
    Két fényes csillag vezérlett:
    A haza és szerelem.

    Hőn szerettem és szenvedtem.
    Meg nem tört szívem hite,
    A csalódást eltemettem,
    S új remény, vágy enyhíte.
    Nem keresve feltaláltam
    Kit ígértek álmaim,
    S a világot szebbnek láttam
    Egy szelíd nő karjain.

    Angyalarc és tiszta lélek,
    Áldozó szív, mély kedély,
    Oh miért is ösmerélek,
    Hogy csak egy pár évet élj
    Karjaim közt, s hideg sírban
    Porladozzál egyedűl!…
    Könnyemet bár rég elsírtam,
    Mégis most szemembe gyűl.

    De emelt a sors vagy sújtott,
    Nem feledtelek, hazám!
    Mit tehetség, munka nyújtott,
    Híven neked áldozám.
    Küzdtem érted szívvel, ésszel,
    Bár derűlne jobb napod,
    Nem gondoltam bajjal, vésszel,
    S átszenvedtem bánatod.

    Láttalak láncod lerázva,
    Küzdni, győzni oly dicsőn;
    Láttalak majd, megalázva,
    Meggyalázva rémitőn.
    Bosszú és düh, bú és kétség,
    Hány szív megszakadt bele!
    Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
    Tölt el éltem jobb fele.

    Tiprott lelked ím feltámad
    S új nagy tettre bátorít!
    Rövid öröm, hosszú bánat,
    Hívságod megtántorít.
    Mily erényt szült szenvedésed,
    Jó szerencséd mennyi bünt!
    Újra aggok, féltve téged,
    És hitem kétségbe tűnt.

    Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
    Vesszen bűnös nemzedék!
    Új hittel új pályát kezdhetsz…
    Mily örömmel küzdenék
    Még egyszer! De lelkem szárnya
    Tépve, törve – lankadok,
    A romok közt múltak árnya,
    Elhaló visszhang vagyok.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Dayka Gábor – Az új esztendőnek első napjára

    Eggy esztendő ismét el-múlt,
    S által-repűlt setét honjába:
    De kedvem újra bé-borúlt.
    Mit várom végemet heába?
    S esdeklem a halál után?
    Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
    Ha napjai majd által-tűnnek,
    Bús éltemnek, s az Ég meg-szán –
    O Sors! mert nints többé reményem –
    Alá nyomott a tsüggedés –
    Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
    Utól értt a bal-végezés –
    O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
    Meg-halni nékem tsendes álom.

    Tekéntsd keservim! nem de nem
    Lassú halál bús lételem? –
    Ha e világon annyi élni:
    Mint úntalan jajgatni, félni,
    Sorvadni a kereszt alatt:
    Még nem az ember által-hat
    Az életnek keskeny köréből,
    S a főld gyomrába vissza tér,
    S a Végezés rejtett töréből
    Ki-fejtve gyászos véget ér: –

    Ó már meg-érttem a halálnak,
    Szegezzd rám mérges íjjad! ím
    Már nintsenek több könnyeim –
    Szép napjaim mord télre válnak,
    Pályámat el-futottam; ints!
    S indúlok önnként a határra,
    S bé-zárom éltem – a halálra
    Már senkinek több jussa nints.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Bezerédj Amália – Ujévi üdvözlet

    Itt van már az uj esztendő,
    Megérkezett végre.
    Hálát adva tekintek fel
    Istenhez az égre,
    Köszönöm, hogy megengedte
    Érnünk egészségben.
    Jó szülőim, üdvözöllek
    Ez uj esztendőben!

    Remélem, hogy ez uj vendég
    Nem jött üres kézzel,
    S poharunkat egyszer-másszor
    Teletölti mézzel.
    Haladtával sok jó munka
    Lesz befejezőben.
    Jó szülőim, üdvözöllek
    Ez uj esztendőben.

    Én is nőttem egy év alatt,
    Szorgalmam is nőjön,
    Hogy általam szívetekbe
    Számos öröm jőjön.
    S fáradságtok jutalmazva
    Legyen jövendőben.
    Jó szülőim, üdvözöllek
    Ez uj esztendőben!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály – Újesztendei gondolatok

    Óh idő, futós idő!
    Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
    Vissza hozzánk egy se jő,
    Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

    Óh idő, te egy egész!
    Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
    És csupán a véges ész
    Szabdalt fel apró részeidre téged.

    Téged szűlt-é a világ?
    Vagy a világot is te szűlted éppen?
    Mert ha csak nincs napvilág,
    Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

    Hátha tőled, óh idő!
    Te aki mindenünket öszverontod,
    A nap is holtszénre fő?
    És láncodat magad zavarba bontod?

    Mert, ihol lám, mindenek,
    Bár bírtanak szépséggel és erővel,
    Változást szenvedtenek,
    Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

    Lám az ég forgása is
    Idővel újabb változásba lészen,
    Lám a csillagokba is
    Ki most derűl, ki béborúl egészen.

    Hát de mennyit szenvedett
    Már ekkorig főldünknek állapatja,
    Hogyha a feldűlyedett
    Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

    Sok faluk határain
    Ma delfinek cicáznak a vizekben,
    S a csigáknak házain
    Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

    Sok merőfőld már sziget,
    Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,
    És ahol hegy volt s liget,
    Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

    Így teszel te, óh idő!
    A nemzetek forgó enyészetével:
    Most az egyik nagyra nő,
    S a másik elmúlik saját nevével.

    A vitézlő Pártusok
    Régólta szolgaság alá kerűltek:
    S a bozontos Gallusok
    Ma már a hérósok sorába űltek.

    Már ma ökrök szántanak,
    Hol Trója, a világ csudája állott:
    És ahol szántottanak,
    Most London, a világ csudája áll ott.

    Óh, ha a nagy nemzetek
    Sorsán hatalmad így előmutattad:
    Hát mi, gyarló szerzetek,
    Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?

    Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
    A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
    Ép, beteg voltunk, s torunk
    Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

    Futsz te, nem vársz senkit is,
    Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
    Ím, te, míg ezt mondtam is,
    Öt-hat parányi perceken kimúlál.

    Nem lehet jelenvaló,
    Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;
    És miként a puszta szó
    Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

    Így repűlt el tőlem is
    Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
    S meglehet, hogy nékem is
    A véghatár ma is ki lészen adva.

    Úgyse volnék már gyerek;
    Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
    S eszerént az emberek
    Szűk életének harmadáig éltem.

    Vajha már – ha több nem is –
    Mindegyik esztendőre jutna benne
    Egy – csak egy órácska is,
    Amely az érdem oszlopára menne.

    Kész vagyok meghalni – kész,
    Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
    ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
    EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. –

    Ámde hogyha oly nemes
    Szép tettek életembe nem tetéznek,
    Hogy halála érdemes
    Légyen dicsőítésre még Vitéznek:

    Semmi, csak te, óh Lilim!
    Te, akiért az életet szerettem,
    Csak te légy, Lillám, enyím:
    Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

    És mivelhogy a napok
    Elseprik a legédesebb időket:
    Míg az ifjú hónapok
    Virítnak, el ne is veszessük őket.

    Elfut a nyájas tavasz,
    A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
    A kinyílt jácint elasz,
    A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

    Így az ifjúság maga
    Majd elrepűl vidor tekintetedről,
    És az Ámor csillaga
    Eltűnik ám kacsingató szemedről.

    Akkor, ah! rózsáid is
    Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
    Akkor érző szíved is,
    Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

    Én is akkor csak hideg
    Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
    Úgy napolván, mint rideg
    Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

    Míg tehát az lenne még,
    A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
    Míg az élet lángja ég,
    Egymást viszontöröm között szeressük.

    És ha semmi érdemem
    Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
    Semmi sem! mind semmi sem!
    Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

    Híremet s nagy voltomat
    Ne trombitálják messzi tartományok,
    Más ne tudja síromat:
    Te hints virágot arra s a leányok.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Benedek Elek – Újesztendei ének

    Adjon Isten, ami nincsen
    Az új esztendőben!
    Így énekelt Arany János
    Rég elmúlt időben.

    Adjon Isten, ami nincsen
    Én sem kérek másat,
    Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
    Semmi magyarázat.

    Minden ember maga tudja,
    Mi néki hiányos,
    Azért kérte azt, mi nincsen
    A jó Arany János.

    Ami megvan, bolond kéri,
    Meg a telhetetlen,
    Kérjük hát csak, ami nincsen
    Egyezzünk meg ebben.

    Kevés a van, sok a nincsen
    Ma is, miként régen,
    De a sok közt, hogy egy nincsen
    Rettentő nagy szégyen.

    Nincs szeretet a szívekben:
    Ez a legfőbb nincsen,
    Szeretetet a szívünkbe:
    Ezt adjon az Isten!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Vörösmarty Mihály – Újesztendei szép kívánság

    Kormosan, de tiszta szívvel,
    A füst barna fiai
    Beköszönünk ma hozzátok,
    Házak boldog urai.
    És kívánunk, és óhajtunk
    Újnál újabb esztendőt,
    Szerencsével rakodottat,
    Nem is egyet, sem kettőt,
    Hanem igen, igen sokat,
    Annyit, mint a kis világ,
    Mennyi csillag van az égen,
    Régi fákon mennyi ág.

    De talán az sok is volna;
    Semmiből sem jó a sok;
    Éljetek míg kedvetek tart,
    Éljen úri házatok,
    Míg a szép leány kapós lesz,
    S kedves a bor, és kenyér,
    Míg szomszédba a magyarnak
    Nem kell futni ezekért,

    Míg szívetek, mint a gyertya
    Oly vídámon égdegel,
    Szemetekben az örömtűz,
    És az erő nem hal el; –
    Majd ha egykor kürtőtökben
    A pók szövi hálóját,
    S vendég hagyta házatokból
    Füst nem ontja fel magát,

    Majd ha nem lesz mit vakarni
    Sem odafenn, sem alúl,
    S a korommal a vígság is
    Mindörökre elvonúl,
    Akkor még ki kérdi többé,
    Hány meg hány hét a világ?
    Jobb fekügyék a gödörbe,
    És takarja el magát.

    De az Isten ójon attól! –
    Éljen a szent vígaság,
    Ezt óhajtja a Földvári
    Tűzkármentő Társaság.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Benedek Elek – Újévi ének

    Esztendő borul esztendőre,
    Az új az ót eltemeti.
    Ki búsul ezen? Csak a dőre,
    A bölcs mindezt csak neveti.
    Bánatra öröm, erre bánat,
    Jövő-menő vendég nálad:
    Mindég így volt ez s így leszen,
    Bolond, ki ezért szót teszen.

    Virághervadás mért búsítson,
    Mikor tudod, lesz majd tavasz?
    Bánatba téged mért borítson,
    Ha a tél mindent behavaz?
    Legyen tanítód a természet:
    Végképp semmi el nem enyészhet:
    Haló porodból fű fakad
    Az Élet él, meg nem szakad.

    Nehezebb lesz-e a Jövendő,
    Mint volt a Múlt, ki tudja azt?
    Sohasem volt még oly esztendő,
    Mely ne hallott volna panaszt.
    Bízzál Istenben rendületlen,
    Boldogtalan csak a hitetlen,
    Jaj annak, kinek hite nincs,
    Ezt nem pótolja semmi kincs.

    Teher alatt nő meg a pálma,
    Régi bölcs mondás és igaz.
    Sorsod bármily gyászosra válna,
    Ne csüggedj, megjön a vigasz.
    Eszed s szíved, ha helyén lészen
    Kezed örökké csak jót tészen,
    Jót úgy, hogy ne tudja a bal…
    Tiéd a végső diadal.

    Forrás: magyar-versek.hu