Halottja van mindannyiunknak,
Hisz’ percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levelet hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
Szeretek én bolyongani
közöttetek, sírok halottjai!
Rég porladó szívek fölött
a pázsit kétszer oly tömött.
S köröskörül, amerre nézek,
halál helyett száz ifjú élet.
Azt olvasom fűben, virágban,
hogy a sírból feltámadás van.
Rég porladó szívek fölött,
ahol a pázsit kétszer oly tömött,
szoktam tűnődni egyedül
a túlvilági lét felül.
S ha új sírdomb előtt megállok,
melyet benőttek a virágok:
úgy érzem, holtakkal beszélek,
s mélázva egy rózsát letépek.
A temető csendes magánya
mindig kedvenc helyem marad.
A lét zajából ki-kivágyva,
oda irányzom utamat.
Ha bú emészt, ott enyhülök;
a léttel ott kibékülök.
Ha sírról sírra lépdegélek,
úgy tetszik, hogy marasztanak.
A holtak mintha intenének:
„Békén viseld fájdalmadat.
Begyógyul mindnyájunk sebe,
tiéd is, bánat embere!”
Forrás: Magyar Kurír
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
koros szatírok és
becsípett istenek.
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
arcod köré új alkony bíborozza,
körmödre fúva már
éltető melegét.
Várd meg: tán megjön majd a holnap,
és kedved szerint játszani
újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
kinek valódi, nagy
zsiványok társai.
Várd meg: csak megjön már a holnap!
Nézd: égre száll szelíd ígérete.
– Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
s folyik tovább az éj
különös élete.
(1949)
Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum
