https://verskucko.com

Kategória: Női hangok a XX. században

  • Hajnal Anna: Sohse hagyj el…

    Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul,
    súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul,
    menjünk a régi rétekre megint,
    hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.

    Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat,
    indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad,
    ott túl a zsendülő bokrok alatt,
    félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.

    Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak,
    menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap?
    fussunk az erdei puha mohon,
    nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.

    Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét,
    gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét,
    vágyak és szerelem muljatok el!
    gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Forrás mellett…

    Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
    s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
    fáradt szivem
    zenéddel ringatod, lágyan pihen.

    Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
    elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
    gyermekkorom,
    lendülő íveden visszaoson.

    Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
    tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
    s lábamon át
    zöld-mohás mederben siet tovább.

    Felkelek partjáról, – hogy csillog minden a napban,
    pedig már alkonyul – távolabb lenn a patakban
    gyapjumosók
    éneke csattog mint távoli csók.

    Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
    a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,

    • itt vannak már,
      parton a sok magas fűzfa kosár.

    Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
    szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
    amott az öreg
    nézi a bíboros eget s vizet.

    Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon,
    köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
    csillag ragyog,
    be jó hogy most hazaindulhatok –

    aludni – álmodni – mindig ha fáradt a lelkem,
    gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
    s ki téged idéz
    áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Mégis

    Az angyalt akit mellém adtál
    Elvitted. Magamra hagyattál.
    Most elgyengülten, roskadottan,
    Elárvultan, kitagadottan
    Félve emelem hozzád orcám:
    Lányod vagyok, hajolj le hozzám…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Várlak, várlak hű barát…

    Én tovább már nem bírom,
    túl nehéz lettem magamnak,
    mézem felgyűlt éven át,
    megáldottak ős hatalmak.
    Szétfeszít, szívemnek telje,
    Élet, hívtál, itt vagyok
    s leborulni kényszerítnek
    sziromlágy alázatok.

    Vegyétek szerelmemet
    mind kik éltek s élni fognak,
    szétáradni vágy szívem
    ital lennék szomjazóknak.
    Erőimtől élednétek,
    jertek, hadd szeresselek!
    ezernedvű televénnyel
    várok szomjas gyökeret.

    Teljességem kinek kell?
    nem hinni mohó szívemnek,
    várlak, várlak hű barát
    könnyítője terheimnek.
    Ennyi erő már halálos,
    csordult, érett hasztalan,
    mégis csendes hullásomban
    ezer tavasz magja van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Te, ki az éjben énekelsz

    I.
    Eső esik s künn nőnek füveid,
    te legjobb, akié vagyok
    hullasd rám égi cseppjeid,
    szomjas füved vagyok…
    füved, fád, boldog állatod,
    növesztesz, itatsz, csókjaid
    átjárják zsenge tagjaim
    hajlásait.

    Széppé fürösztött örömed,
    ó nézz rám mindig! el ne hagyj!
    vágyaid hadd formáljanak,
    formák mestere vagy.

    Lehelletedben leng hajam,
    s öröm reszketteti szivem,
    te szerető, szerettető,
    vedd el szivem…

    Te ki az éjben énekelsz,
    a cseppek csöpp fülemilék,
    szivem szólalt meg? vagy szived
    énekli szét
    szerelmünk, amely édesebb
    jázminoknál s illatosabb,
    kedvesebb hangú nálad nincs,
    ének mestere vagy.

    II.
    Fogadj el, hadd legyek tied
    mint erdőn tiszta szarvasok,
    akiket táplál, rejteget
    füvekkel, fákkal vadonod,
    kiknek léptében táncod lejt
    és könnyűséged száll, szökell,
    s gőzölgő boldog orrukon
    szabadságod lehell…

    Szabadság, illat szivemen!
    erdőt idéző tág lehek,
    éjjel és ázott lomb szaga,
    esők, szelek és fellegek;
    értetek fájó szerelem
    álmomban is sír, felriad,
    mint messze, hegyről zuhanó,
    testvérnek felelő patak.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: Nem szerethet mindenki

    Fontos, hogy megtanuld: nem
    szerethet téged mindenki.
    Lehetsz te a világ
    legfantasztikusabb szilvája,
    érett…, zamatos…, kívánatosan
    édes, és kínálhatod magad
    mindenkinek, de ne feledd:
    lesznek emberek akik, nem
    szeretik a szilvát. Meg kell
    értened: hogy te vagy a világ
    legfantasztikusabb szilvája, és
    valaki, akit kedvelsz, nem szereti
    a szilvát, megvan rá a
    lehetőséged, hogy banán legyél.
    De tudd, ha azt választod, hogy
    banán leszel, csak középszerű
    banán leszel. De mindig lehetsz a
    legjobb szilva. Vedd észre,
    hogyha azt választod, hogy
    középszerű banán leszel, lesznek
    emberek, akik nem szeretik a
    banánt. Töltheted életed további
    részét azzal, hogy igyekszel jobb
    banán lenni, ami lehetetlen hisz te
    szilva vagy, de
    megpróbálkozhatsz megint a
    legjobb szilva lenni…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: Külön idő

    Széles golfáram: nagy idő
    sodrásod selymesen ragyoghat,
    körém a semmi burka nő,
    buborék gömb, belül sajogtat.

    Külön időm külön pereg,
    pörgetheted szivárványgömböm,
    ebből már ki nem léphetek,
    külön időm a külön börtön.

    Különös szörnyek néznek rám:
    boldogtalanok, emberek,
    síró szivárvány arcukon
    külön időm külön pereg,
    kaméleon színük alatt
    falsápadt bánatuk sajog,
    időm elpereg, elapad,
    belül vagyok, külön vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: Borostyánkőbe zárt bogár

    Borostyánkőbe zárt bogár,
    még látszik hajszálgyenge csápja,
    belezárta a lágy halál
    a kemény hallhatatlanságba.

    Itt csillog mint üveg mögött,
    egykori vergődése hol van?
    sírt, bogárhangon zümmögött,
    elszállt a sírás, mondd meg hol van?

    bezárva, páncélos halott,
    örökre rajta díszruhája, –
    az a kis lélek van, ha volt,
    köröz hangtalan zuhanása.

    1959

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: A menekülő

    Menekülés közben, hogy betértél,
    szűk konyhánkban, matracokra dőlve
    elnyújtattad végre fáradt lábad,
    le nem merted vetni szűk cipődet,
    lábadat, a sebest-bedagadtat
    féltél, hogy többé be nem fogadja.

    Három napig ültél fent a liftben,
    hatodik emelet magasában,
    romok közt a szűk üvegkalitban,
    körülötted villanyfény-pokolban
    bombák robbantak fel mennydörögve.

    Három napig fenn az égzengésben
    reszkettél egy háromlábú széken,
    negyedik nap, megállt az ostrom,
    romok közt a nyaktörő magasból
    térden, hason, esve, csúszva szöktél
    porban, romban, hóban hempergőzve.

    Amire az utca-szintre értél
    – nem zihálni! – álltál szívdobogva
    néptelen, visszhangos sivatagban.
    Elhagyott utcákon általkúszva,
    leső fegyverek közt zsibbadozva,
    elhagyott kísértethídon által
    egymagad az éjben át Budára:

    polgárok a pincékben lapultak,
    katonák a futóárkok mélyén,
    batyuk, hullák fölött botladoztál
    havas kerten át ajtónkig érve.

    Szűk konyhánknak melegén remegve,
    matracunkon némán végigdőlve,
    két kezedben reszketett a bögre,
    kanala koccanva vert falához,
    míg a hóból olvadt lötty teában
    elolvadt a szaharin kristálya.

    Kilenc éhezőhöz tizediknek
    meg nem tűrt a menekvők tanácsa
    s néhány óra múltán útra váltál,
    havas küszöbünkön általléptél,
    golyók-átszabdalta havazásba,
    éjbe, fagyba, halálba, magányba.

    Könyörgésed visszhangos teremben
    szívem magas falai közt szálldos,
    lassú lépted havon megcsikordul,
    imbolyogva tűnsz a hóesésbe,
    s némán bolyongasz tovább a szívemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: Egyszerre lélegzetet vettem…

    Egyszerre lélegzetet vettem,
    torkom hirtelen szabadult,
    a kő, mely majd bezúzta mellem,
    sziromcsomó lett, szerte hullt;
    s amikor szemem kinyitottam,
    köröttünk egy ázott csalit
    éppen a napban szárította
    kamaszos lombjait.

    Fülemben az a sötét zúgás
    átváltozott és tiszta lett,
    felismertem a patak hangját,
    mely a sűrűben nevetett…
    Nem félsz? kérdezted s szavaidból
    ezüstös ujjú könnyűség
    örvényt kavart a levegőben,
    mely felkapott, sodort feléd

    s mellemmel melledhez tapadtan,
    mint törzséhez szélfújt levél,
    éreztem, édes érintésed
    magának elígér;
    s mint fény ha bimbója kinyílik
    valami enyhe ébrenlét
    virágzott zsongó tagjaimban
    s átsugárzott beléd.

    Valami tündér szomjúsággal
    ölelkezett két hűvös láng,
    lankadtak s nem tudnak betelni
    s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
    mint lepkék fehér havazása,
    mely megülte ámult szívünk…
    szárnyak nyitódtak és csukódtak
    s a csalit felrepült velünk…

    Lépések… láttak? sose bánjad!
    mentünk s az úton a kavics
    fehérre mosva nevetett ránk
    s virágok, füvek, bokrok is;
    zöld tenyereken ázott lepkék
    dermedten ültek, míg a nap
    leheletével melengette
    az ájult, fehér szárnyakat.

    Forrás: Lélektől lélekig