Biztos bizalom és szorongás
váltják fel egymást hű szívemben:
engem te százszor megpróbálhatsz,
élet, megbízhatsz gyermekedben.
Szeretlek én! Zúgó platánok
fejük csóválják nagy egedben,
éji felhőid vonulása
itt tükröződik hű szívemben.
Ezer év múlva, mint ma éjjel,
vad tücskök zengnek szerelemben,
s én szólok hozzád a világba
szóródott porban, hű szívemben.
Forrás: Lélektől lélekig
Akit szeretsz sebezhetetlen?
akit szeretsz az halhatatlan?
akit magadnak választottál
azt megpróbálod szakadatlan.
Annak oroszlán szívet adjál,
hogy rettentésedet megállja.
kedvenced elcsuklott fejére
súlyos kezedet tedd vigyázva!
Mégse görbüljön haja szála.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?
S vajjon hősebb aki sir?
jobb-e aki fáj?
melyik hüség igazabb?
s már felel a táj –
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?
Te is becsapod szivem
sulyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rádrakott
s ugy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?
Uj virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihivó virág,
gunyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Hári János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szivem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig utra vár –
s feledd, feledd hogy a vég
mindig siri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Két külön világegyetem
bőrrel határolt végtelen
kikben külön folyó erek
külön párálnak, gőzlenek
kikben két külön öntudat
jár külön-külön utakat
törékeny diplomáciák
vad áradást hidalnak át
kigyúlt mágneses pólusok
kék északfénye felragyog
s egymáshoz vonzott részletek
összefonódva fénylenek
Elfordulnak a pólusok
eloldódó mozdulatok
félöntudatlan fordulat
hagy el idegen partokat
kihűlt ragyogás, hűs sötét
védi a magány felszínét
külön-külön hűlő világ
viszi hunyó zsarátnokát
űrben, mely őrzi távolát:
külön keringő két halál
Forrás: Lélektől lélekig
Álmodtam?
már előző éjjel is vártál
valamely parkban valamely fánál:
a fát a parkot az órát elfeledtem
de hova lettél? és hova lettem?
Álmodtam?
ma éjszaka mellettem álltál
kettő voltam és kettő voltál
némán fogtam mind a négy kezedet
némán fogtad mind a négy kezemet
hol egyedet hol másikod kérdem:
hol egyemet hol másikomat kérded:
melyiked lehetett
melyikem lehetett
aki szerettél?
aki szerettelek?
Forrás: Lélektől lélekig
Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő,
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?
S vajon hősebb aki sír?
jobb-e aki fáj?
melyik hűség igazabb?
s már felel a táj –
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?
Te is becsapod szívem
súlyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rád rakott
s úgy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?
Új virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihívó virág,
gúnyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Háry János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szívem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig útra vár –
s feledd, feledd hogy a vég
mindig síri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!
Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell –
két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!
Hasító villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szűk abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt – vagy halál és pusztulás
szerelem-szerelem, fényvarázs.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak visszalátok,
a táj tied legyen.
Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehellését,
érezd arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.
Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
ítéletedre – vess el, avagy tarts meg –
magamat megadom.
Forrás: Lélektől lélekig
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
Hogy néma nevetésed mily varázs,
Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
Ha a szürke, tompa napból már elég,
S az alkony minden tündérit ígér,
Mi emberszívbe, s éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond
– sötét – uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármily közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
Hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás?
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen?
És felriadtam –, régen hallgatok,
Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
S zavartan mondtam: anyám, a kezét
Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
– és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan…
…most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn a fák,
ezüstpárában, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
