Fordító: Hárs Ernő
Az ég ezer piros redő,
a köd s az árnyék menekül,
s a hajnal a habok közül
úgy kél, mint ágyból büszke nő.
Az éjszaka tollain át
érces nyilak száguldanak,
s egy sárga tajték hallgatag
füröszti ház s torony falát.
Amint a tájon szétcsurog,
néhány madarat űz tova,
s a gesztenyefák sudara
aranyban égve felsusog.
Forrás: Magyar Bábel
Fordító: Kosztolányi Dezső
Ott, ahol árnyas a csalit,
áll egy ivor, kis drága nő,
a körme zöldes drágakő,
halvány, piros rózsát szakít!
És hull-hull a vörös levél
és a fehérek szállanak
a kék medencén, hol a nap
mint aranyos sárkány henyél.
És a fehér levél repül
és a vörös ing hanyagul,
ez sárga szoknyájára hull,
az meg hollóhajára ül.
A lány lantot vesz s énekel,
kirebben egy skarlát-nyakú,
ezüstbegyű, ezüst darú
s ércszárnnyal tör az égre fel.
A lány dalol, kezébe lant,
úgy énekel, mint egy mese,
mandulaszemű kedvese
bámulja a füvön, alant.
És felsikolt most szörnyüképp,
az édes, könnye megered,
gonosz tövis sebezte meg
rózsás-eres kagylófülét.
És most nevet, megint kacag,
egy rózsa szirma hullt oda,
hol sárga csipkefátyola
mutat egy kék-eres nyakat.
Halvány, piros rózsát szakít,
a körme zöldes drágakő,
áll az ivor, kis drága nő,
ott, ahol árnyas a csalit!
Forrás: Magyar Bábel
A kötélzetre köd terül,
vad hold ural szeles eget,
mint oroszlán szeme mered
barnás fellegsörény mögül.
A bundás kormányosfiút
mint árnyat veti a setét,
a gépházban dohog a gép,
acél járja, járja a rúd.
Szétszórt vihar hagyott nyomot
a dalmahodó kupolán:
nem egy sárga tajtékfonál
hullámokon mint csipke fut.
Fordító: Israel Efraim
Forrás: Magyar Bábel
Testem parázsló tűzben ég,
a lábam vándorolni fáj,
annyit kiáltám a nevét,
hogy dalt se tud már ez a száj.
Ó, Kenderike, énekelj,
vadrózsák közt dalban feredj,
ó, kis Pacsirta, égre kelj,
mert drága Hölgyem erre megy.
Szép ő, csodás harmónia,
mit még nem ismert férfiszem,
szebb, mint Királynő és Rima,
s mint holdsugár sötét vizen.
Mirtuszlevél van a haján,
(zöld lomb, aranyló haj körül!)
zöld fű az őszi, halavány
kévékben nem ily gyönyörű.
Kis ajka csókra olvatag,
s nem jajt kiáltani csunyán.
Remeg, akárcsak a patak
vagy rózsa az eső után.
Nyaka fehér lótuszkehely,
rózsáll a napba kegyesen,
s ily élőn nem piheg-lehel
a Kenderike begye sem.
Mint gránátalma, mit a kés
szétvágott, biborszája él,
őszibarack az arca és
feléd ragyog, pirulva, Dél.
Ó, összetett kéz! Drága test,
viselni kéj és kin nyilát,
ó, Szerelemház, ó, nemes,
eső-csapott, halvány virág!
Fordító: Kosztolányi Dezső
Forrás: Magyar Bábel
Ím, a levelek, miket Endümion
Írt annak, kit titokban szeretett.
Most árverésen zsémbes emberek
Alkusznak pecsétes papírokon!
Kalmárpénzt harsognak a fájdalom
Vonaglásaiért. Költészetet,
Ki kristályszívet zúz, az nem szeret,
S ezt mohó szemek lesik villogón.
Nem tudjátok, mi oly sok éve múlt,
Ott, Keleten pár fáklyás katona
Rohant az éjben, szegényes ruha
Felett civódott, és egy nyomorult
Köntösén sorsvetéssel osztoza,
Isteni csodát vagy kínt nem tanult?
Fordító: Góz Adrienn
Forrás: Magyar Bábel
Babits Mihály fordítása
Az éji Themze kék aranyfa
szürkés összhangba olvad át;
a bárka okkeroldalát
lombok serege megrohanja.
Már csúszva száll a sárga köd
s házakra, hídra árnyfedélt rak;
Szent-Pál egyháza buborék csak
a nagy várostenger fölött.
Aztán egyszerre kél az élet;
az utca hangja robogó;
egy kis madár a csillogó
tetők honán dalolni ébred.
Egy sápadt asszony egymaga,
halvány haján már napvilág jár,
haboz a végső gázvilágnál;
a szíve kő és láng az ajaka.
Forrás: Magyar Bábel – Babits Mihály fordítása
Ezüstkürtök zengtek a Dómon át,
Áhítatban térdeltek az emberek,
S én észrevettem tarkójuk felett,
Mint egy nagy Istent, Róma Szent Urát.
Papként habfehér palást fedte vállát,
Királyként vöröset öltött magára,
S fején volt hármas aranykoronája*:
Fény és dicsőség kísérte a Pápát.
Titkon visszaosont ahhoz a szívem
Ki magányos tengernél kóborolt**,
És pihenőt hiába keresett:
’Róka, madár talál nyugvóhelyet,
Egyedül én vándorlok kimerülten,
Lábam sebes, könnyel iszom a bort.’
Forrás: Magyar Bábel – Rácsai Róbert fordítása
(Israel Efraim fordítása)
Hogy minden szélnek hárfája legyen
Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
Azért lett sutba dobva régi mély
Bölcsességem s a komoly fegyelem?
Talán újraírt tekercs életem,
Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
„Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
S azzal a minden-titkot szétkenem.
Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
Csaknem az Isten füléig hatolt:
Halott az az idő? Egy pici bot
A románcnak épp hogy mézéhez ért,
S el kell vesztenem lelkem örökét?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Meghemperegtem minden vágyba lent
s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
kemény hitem s tudásom is, a szent.
Most életem elfirkált pergament,
amelyre egy ünnepnapon sekély
dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
és az egésznek titka tönkrement.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
ormon, dalolva téged, tiszta élet,
hogy megbűvöljem az Isten fülét.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
csak érintettem a mesét, a mézet –
és árva lelkem kincse semmivé lett.
(Tellér Gyula fordítása)
Lelkem, sodorván minden érzelem
árja, lett bármily-szél-pengette lant –
s én ezért adtam túl tovasuhant
bölcsességemen s jó fegyelmemen?
Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
henye virelait és furulyadalt,
alattuk ép a teljes rejtelem.
Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
volna, a létből – mely zajjal tele –
egy tiszta húrt zengetni Istenig.
Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
csak megérintette pálcám hegye,
s most lelkem jussa vesszen el vele?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Egy sáfrány-színű tanulmány)
Szeretem topáz-szemedet,
Mely az éjben vádló fényt vet,
Szeretem fekvő testedet,
A leplen e sárga ékkövet.
Szeretem méz-sárga hajad,
Mely csontszínű csípődig ér,
Szeretem a bágyadt ajkad,
Mely gyermeki ajkamhoz ér.
Szeretem az enyhe ívet,
A kalcedon szemhéjadon,
S imádom sáfrány-színed
Lágy-vad ártatlanságodon.
Forrás: Magyarul Bábelben
(ford.: Vas István)
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sokkal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyal-fehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
Paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
égnek a hajam áll-e vagy húsom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nők testén az ékkő úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A női dísz, akár a képkeret,
s kötés, melyet a laikus szeret.
Pedig a nők misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bűnbánat se jár.
Csupaszon állok én is teeléd –
egy férfi takarónak nem elég?
Forrás: Magyar Bábel
