https://verskucko.com

Kategória: Angol költők

  • Adrian Plass: Krédó

    Szavakkal krédóm el nem mondhatom.

    Hogyan írhatnám le félelmeim,
    örömem, bánatom,
    ámulatom, haragom, bizonyosságom
    és hitetlenségem?

    Hogy sűrítsem mondatokba
    álmatlan éjszakáim?
    Ki legyen az alany,
    és ki a tárgy?

    Ha távol marad egy Barát,
    majd ismét felbukkan váratlanul
    – megkésett pirkadat,
    felhők közül vakító napsugár?

    Miért talállak ott a titkos, néma helyeken,
    hová örök szavad elől rejtőzöm?

    Gyűlöllek, imádlak, akarlak és várlak,
    s néha azt kívánom,
    bárcsak elhagynál!

    Mégis, tudom, réges-régen
    tündérmesét fűztél nekem egy napról,
    mikor éles kardod előhúzod,
    s leszabdalod a rám forrt vastag páncélt.

    Életet csókolsz belém, akár a mesebeli herceg,
    és egy csipkerózsika életre kel.

    Amikor megébredek,
    szívembe nézve mindent megértek,
    ott megszűnik némaságom és
    krédóm végre szavakkal is elmondhatom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Algernon Charles Swinburne: BALLADA ÁLOMHONRÓL

    Elrejtem a szívem rózsasziromban
    Távol a naptól, kert közepén
    Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
    Rózsa alá rejtem szívem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: A REGGELHEZ

    Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
    Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
    Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
    Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
    Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
    Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
    E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
    Koturnusodban dombhajlatainkon.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: HÓPEHELY

    Bolyongtam egy téli havas reggelen.
    Kértem a hópehelyt – játsszék velem;
    Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,

    • Gazember! – kiáltott utánam a tél.

    (Petra-Szabó Gizella fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Burns: Egy dalnok sírfelirata

    Van-e olyan nyakas balga,
    ki lump könyvhöz, s nem köt’ zabla,
    okulatlan, büszke fajta?
    Előhívom!
    Nyughelyemnél zengjen dalja,
    értem sírjon!

    Van-e még durva hangú bárd,
    ki a tömegben lopva járt,
    míg az bámult, s ordibált?
    Időzz el itt!
    Szíved testvérért kiált,
    sóhajt nekik.

    Van-e még ki oly bölcs barát,
    híven vezet életeden át,
    de minden-világ viharát
    kevélyen bírt’?
    Állj meg itt és könnyeken át
    gyászold e sírt!

    Itt érte őt a szörnyű vég,
    tudni vágyott, s tanulni még,
    hív’ barátot tárt fel az ég,
    s lányok hevét.
    De lehúzta könnyelműség,
    őt és nevét.

    Halld, Olvasó! Bár szellemed
    tán határokat feszeget,
    vagy egy sötét lyuk temetett
    önmagába.
    Tudd! Bölcsesség elrejtezett
    béke-ruhába.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Kukorelly Endre)

  • Robert Graves: Testvérek

    Épp elég baj másokkal együtt élni,
    hát még ha kapcsunk nővéri-fivéri –
    egyikeként egy rakás egyforma gyereknek.
    A nővérek döbbenten, a bátyák dühtől remegnek,
    hogy egyikük, bár jogtalanságtól benyomódott
    heggyel, magának hordja a családi orrot.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Robert Graves: Szerelem a kietlenségben

    Holló suhant a bérc előtt,
    s egy eltévedt póling nyögött
    verdesve láthatatlanul.
    A csúcsokon hó vékonyul;
    s a vízválasztó síkon át
    nem lelni búza, juh nyomát,
    kipergett mag a kőrakás,
    és pásztorkürt a károgás,
    míg gyér hangját s mohát legelve
    egy felhőnyáj bitangol erre.
    S az Északi Szél: láttam őt:
    ruhádnak kéjjel nekidőlt,
    hogy tested báját bronzba öntse,
    s zárt arcodról zúdult a földre;
    s többé nem hús-vérként ziháltál,
    márvány röptödbe fagyva álltál.
    Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
    ki volt szebb nálad a világon?

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Robert Graves: Csomó a zsebkendőn

    Még gyermeket Mozart elragadott
    – alélt a szívem, bongva dobogott –,
    s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
    patakba léptem furcsamód nem én;
    szirtek közt sárga bükköny-földeken
    járván, sehogyse sikerült nekem
    virágot tépni, zsebredugni ott,
    ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
    káprázatomban. Segedelmül én:
    „Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
    mit ismerősnek híve rázhatok
    bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
    Megkötöttem. Körben rezgett a sok
    nyárfa, a folyam nádja susogott.
    Mi most hiányzott: a vad taps pedig
    engem a nagy tömegbe visszavitt.
    Éreztem, vittem magammal tovább
    csomóm, önkívületem tanúját.
    De végleg messzetűnt: virág, folyó,
    nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
    Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
    Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
    nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
    e zöld világba, s ott szíve szokatlan
    vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
    sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
    s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
    mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
    csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
    között; s hazament, sóhajtott az eseten:
    „Csak emlékeztető, több semmi sem.”
    Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
    tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
    Bár így maga buta, hiú dolog,
    művészettel mégis vezetni fog
    újonc-csoportokat e zöld világba:
    zihálnak ott villámütötten állva.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)

  • William Blake: Az angyal

    Az Angyal – születésem elnöke –
    Így szólt: „Kéj- s kedvből gyúrt lényecske, te,
    Menj, szeress, Földi Hívság ne vonzzon sose.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wystan Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig