Kategória: Latin költők

  • Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért,
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
    És mondjatok hálát neki,
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Giorgio Baffo: Egy verseskönyv elé

    fordította Babits Mihály

    Hölgyeknek és uraknak, mindazoknak,
    akik tudják és látják, hogy mi jó,
    legyen e szerény kompozíció
    ajánlva, minden huncut okosoknak.

    S mert védő kell neki, s protekció,
    mert skrupulusok ellene mozognak,
    a védelmébe helyezem azoknak,
    akik tudják és látják, hogy mi jó.

    Mert nem lesz zord dolog mit benne mondok,
    senkit sem támad, senkit sem bírál,
    sem Isten nem lesz tárgya, sem király:

    hanem csupa vidám, szép drága jók,
    s természetesek, mint: csípők és combok,
    emlők, hasak, és láb között valók.

  • Martialis: Phyllis

    fordította Babits Mihály

    Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
    mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.

    „Mindenik első lesz!” – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
    és kétarcú a kéj: hátra s előre tekint.

  • Propertius: Elmondja gyönyörűségeit

    fordította Babits Mihály

    Boldog idő! Boldogságomtól boldogított ágy!
    Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
    Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
    és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.

    Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
    majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
    Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
    csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”

    Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
    s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
    Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
    tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.

    Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
    amint Menelaos ágya közül kiszökött.
    S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
    a csupasz istennőt meztelenül ölelé.

    Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
    meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
    Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
    rózsákat karodon mély harapás sebe fest.

    Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
    hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
    de te itasd szemem a buja látás drága borával,
    míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.

    Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
    hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
    mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
    csókosan élvezik át isteni életüket.

    Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
    mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
    és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
    és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,

    és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
    száraz medrében hagyva halott halait,
    mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
    ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!

    Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
    s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
    Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
    koldus is isten lesz isteni karjaiban!

    S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
    víg szeretők bor- s mézillatú combjai közt:
    kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
    Ádria nem verné harcosaink tetemeit,

    s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
    gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
    Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
    nem sértette vidám örömeim pohara.

    Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
    mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
    Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
    sárgúló levelek úsznak a váza vizén!

    Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
    döngve becsapja talán érckapuját a halál.

  • Ovidius: Nyári dél

    fordította Babits Mihály

    Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
    lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
    Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
    Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,

    vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
    vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
    Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
    a remegő lánykát merni tanítja az árny.

    Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
    kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
    így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
    így a híres Láis dús szeretői elé.

    Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
    mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
    védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
    s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.

    S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
    szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
    Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
    mily dagadón idomult emleje ujjam után!

    S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
    Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb!
    Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
    s minden szépségét meztelenűl ölelém.

    Gondolhatni a többit!… Lankadtan pihenünk már…
    Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

  • Cornelius Gallus: Szerelmes verse Lidiához

    fordította Babits Mihály

    Lidia, szép leány, ki százszor
    szebb vagy, mint a liliom üde hamva,
    mint a fehér és a pirosan égő
    rózsa és a csiszolt elefántcsont!

    Ontsd le, szép lány, ontsd le hajad selyem
    patakját, mely mint szőke arany ragyog;
    tárd ki, szép lány, tárd ki nyakad havát,
    hókarod és vakítva-büszke vállad!

    Nyisd ki, szép lány, nyisd föl azur-szemed,
    melyet csókolnak puha, könnyü pillák,
    tárd ki, szép lány, tárd ki elém ma rózsa-
    kebled tíruszi biborát!

    Nyujtsd az ajkad, az eleven korált,
    hogy galambcsókod kegyesen betöltse,
    hogy betöltse, megölje balga lelkem;
    szívemig üt gyönyörű ajakad parázsa.

    Mért szivod ki véremet? – Irgalom!
    Född be kebled, rejtsd el az égi, kettős
    dombot, amelyet a tej alighogy duzzaszt!

    Tárt öledből illatosan fahéj és
    méz és dús gyönyörök csapata árad,
    född be kebled, mely ragyogó havával
    elvakítva szemem halálra sebzi!

    Irgalom! – Nem látod, alélva küzdök?
    Félig, drága! megölt máris a Szerelem!

  • Caius Valerius Catullus: Lesbiához

    fordította Babits Mihály

    Kérded, hány ölelésed kéne nékem
    ahhoz, Lesbia, hogy szívem beteljék?
    Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
    pálmás Líbia messzi sivatagján,

    hol bús nap tüzesíti ős királyok
    sírját, s templomok ódon kőpárkányát,
    kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
    emberek gyönyörét, s dugott szerelmét:

    annyi kéne szegény Catullus őrült
    szívének ölelésed, hogy beteljék;
    annyi, hogy se kíváncsi ész ne tudja
    számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.


    Caius Valerius Catullus: Lesbiához

    fordította Szabó Lőrinc

    Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást;
    hadd zsörtöljenek a mogorva vének:
    nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!

    A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:
    bennünket, ha kihunytunk, semmi többé
    föl nem ver soha örök éjszakánkból.

    Csókot ezret előbb, utána százat,
    s ezret másikat adj, és újra százat,
    ezret újra utána, s újra százat,

    s ezrek ezre ha csattant már a szánkon,
    belezavarodunk a számolásba,
    s jobb, ha nem sejti az irigy gonosz, hogy
    ennyi csók is létezik a világon.