https://verskucko.com

Kategória: Lengyel költők

  • Adam Mickiewicz: Látogatás

    Csak most jöttem, s alig válthattunk szót mi ketten,
    a csengő rám riaszt, a halk inas belép:
    látogatója jött… Üdvözletek… Beszéd…
    Búcsú… S aztán megint más jön… S így megy – szünetlen.
    Már tüskés láncokat feszítenék, de menten!
    S mély farkasvermeket, csapdákat rejtenék,
    s ha csapda, lánc, verem nem volna mind elég,
    futnék a Styx mögé, hogy az védjen meg engem!
    Te átkozott pimasz! Én tüzes tűkön állok,
    mint elítélt, akit már szólít a bakó,
    te meg csak fecseged a tegnapesti bálod.
    No most… kesztyűt veszel… s a kalapodat, ó!
    A szívem földobog, – remélek, lángra gyúlva…
    S, Egek! Ez a barom… nem letelepszik újra?!

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Buffo

    Vége lesz a szerelmünknek,
    majd eltelik száz, kétszáz
    év, és együtt leszünk újból:

    két vidám komédiás,
    a közönség két kegyeltje
    eljátssza a szerepünket.

    Kis bohózat, néhány kuplé,
    kevés tánc, sok nevetés,
    találó társadalomrajz
    s lelkes taps.

    Kacagtató leszel szörnyen:
    a színpad féltékeny hőse,
    fura nyakkendőddel.

    És én: szegény, buta lány,
    fejem, szívem, koronám;
    szívem, bútól hasadó,
    s koronám, a lehulló.

    Találkozunk s elválunk majd,
    és a nézők jól mulatnak:
    köztünk hét hegy, hét folyó,
    soha többé nem láthatlak.

    S mintha nem lenne elég
    sok valódi szenvedésünk:
    megtetézzük gyilkos szóval.

    Azután meghajolunk:
    itt a vége, fuss el véle.
    A nézők a kacagástól
    könnyes szemmel hazatérnek.

    S aztán szépen tovább élnek,
    hámba fogják a szerelmet,
    kézből etetik a tigrist.

    Mi pedig – két ilyen-olyan,
    a fejünkön csörgős sipka:
    csak csörgését lessük folyton
    áhítattal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czesław Miłosz: Az angyalokról

    (Zsille Gábor fordítása)

    Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
    Szárnyatoktól, még létetektől is.
    Mégis hiszek bennetek,
    Égi hírnökök.

    Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
    Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
    Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

    Időtök szűkre szabott közöttünk:
    Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
    Egy madár százszor is ismételt dalában,
    Vagy az almaillatban napnyugtakor,
    Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

    Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
    Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
    Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

    Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
    Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
    Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
    És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

    Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
    S ami a legfurcsább, érteni véltem
    A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

    tüstént virrad
    egy újabb nap
    tedd meg, mi tőled telik

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zbigniew Jankowski: Elvesztegetett nap

    Ismét elvesztegettem egy napot,
    lepergett “boldogan” –
    tovaúszott mint a bárka, mely
    nem vetette ki hálóját,
    nem vett irányt,
    nem figyelt csendben,
    haladt, mintha csőrével az eget hasította volna.

    Ültem magamba gabalyodva
    elégedetten
    a holnapba sikló kék csúszással
    a szelekkel, mert nem fújnak,
    a hullámokkal, mert elmerültek mint fatönkök a szelíd felszín alatt
    a vörös naplemente nyaldosta csenddel.

    Magam mellett voltam
    és csak tudat alatt féltem
    valaki hívásától, a vízből
    felém nyújtott kezektől.

    Ujjal a fülben, süketen töltött nap volt,
    lezárt szemhéjakkal.
    Magamba temetett nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jan Twardowski: Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    cipő marad utánuk meg süket telefon
    csak ami nem fontos cammog mint a tehén
    az igazán fontos hirtelen történik
    utána a csend normális szóval elviselhetetlen
    mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
    mikor gondolunk valakire nélküle maradván

    Ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
    érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
    együtt járnak mint a pátosz és a humor
    mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
    oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
    mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
    becsukják szemüket hogy lássanak igazán
    nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
    mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

    Ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
    szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
    és a szerelemről sem tudni soha
    hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

    (Sajgó Szabolcs fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jan Twardowski – Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket,
    olyan gyorsan mennek el,
    cipő marad utánuk meg süket telefon.
    Csak ami nem fontos, az cammog, mint a tehén,
    ami igazán fontos, oly gyors, hirtelen történik,
    utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
    mint a tisztaság, amely legegyszerűbben
    a kétségbeeséstől születik,
    amikor valakire gondolunk nélküle maradván.

    Ne légy nyugodt, hogy van időd,
    mert a bizonyosság bizonytalan,
    elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse.
    Úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor,
    mint két szenvedély,
    mely egynél mindig gyengébb.
    Oly hamar mennek el,
    mint júliusban elhallgató sárgarigó,
    mint egy esetlen hang
    vagy egy ügyetlen meghajlás.
    Becsukják szemüket, hogy lássanak igazán.
    Nagyobb kockázat egyébként megszületni,
    mint meghalni.
    Mindig túl keveset és túl későn szeretünk.

    Ne írj róla túl gyakran,
    de írj egyszer s mindenkorra,
    és olyan leszel, mint a delfin: szelíd, erős.

    Siessünk szeretni az embereket,
    oly gyorsan mennek el,
    és azok meg, akik nem mennek el,
    nem mindig térnek vissza,
    hisz soha nem tudni a szerelemről,
    hogy az első az utolsó,
    vagy hogy az utolsó – első.

    Sajgó Szabolcs fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adam Mickiewicz: Jó estét!

    Jó estét! – Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
    soha, valahányszor csattan az éji zár,
    vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
    köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,

    mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
    s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
    Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
    és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.

    Akik együtt élnek, övék a „jó napot”,
    a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
    „Jó éjszakát” – köszönj boldog szerelmesekre,

    ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott;
    s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
    „Jó estét” – suttogjon szemünk mélyén az este.

    (Végh György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska – A negatív önértékelés dicsérete

    Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
    Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
    A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
    A csörgőkígyó simán elfogadja magát.

    Önkritikus sakál nem létezik.
    A sáska, alligátor, trichina és bögöly
    úgy él, ahogy él, és örül neki.

    A bálna szíve száz kiló, ám
    egyébként könnyű, akár a pehely.

    Semmi sem állatibb
    a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adam Mickiewicz – Bizonytalanság

    Ha messzire mégy, nem búsulok érted,
    nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
    mégis, ha tartósan nem keresel, már
    sajog a lelkem, valakit igen vár,
    s epedve magamtól megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Ha elváltunk, hasztalanul idézem,
    röpke vonásod se bukkan elébem,
    máskor meg napokig, nem kell akarnom,
    érzem, ahogyan szép arcod kibontom;
    s tanácstalan ismét megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Nehéz volt már, de nem jutott eszembe,
    hogy terhemet éppen nálad tegyem le;
    magam sem értem, céltalan bolyongva,
    hogyan érkezem, csak úgy, hajlokodba;
    s küszöböd átlépve megkérdezem:
    mi hozott el? Barátság – szerelem?

    Életedért magamat nem kímélném,
    nyugalmadért poklok tüzét se félném;
    bár szívemet a hév el nem ragadja,
    életed volnék, békéd – egy szavadra.
    S tűnődve ismét csak megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Ha mellemen parányi kezed töpreng,
    valami nyugalom fátyla körülleng,
    súlytalan álomnak tetszik halálom,
    de fölébredek, magam itt találom,
    s riadt szívvel, fönnhangon kérdezem:
    mi ez: barátság? Vagy már szerelem?

    Amikor neked vallottam e verssel,
    látnokok tiszta lelke nem lepett el;
    észre se vettem a nagy ámulatban,
    honnan a szó, rímére mint akadtam,
    s miért hogy a végén megkérdezem:
    mi ihletett? Barátság – szerelem?

    (Kalász Márton fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Vannak, akik szeretik a költészetet

    (Czerniawski Ádám fordítása)

    Néhányan –
    tehát nem mind.
    Nem is többség, csak kisebbség.
    Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
    és magukat a költőket,
    ez valószínűleg kettő ezrelékből.

    Például –
    de az ember szereti a tésztalevest is,
    szereti a bókokat és a kék színt,
    szeret egy régi sálat,
    szereti, ha a saját akarata szerint jár,
    szeret megsimogatni egy kutyát.

    Költészet –
    de mi a költészet? Erre a kérdésre már több ingatag válasz is
    született. De én nem tudom, és nem tudom, és ehhez úgy kapaszkodom, mint egy megmentő korláthoz.

    Forrás: Magyarul Bábelben