Kategória: Olasz költők

  • Benvenuto Lobina: Nuraxi dal

    Ezekkel a megalázott, elrontott, összetört szavakkal,
    kölcsönzött, hamis, elvadult szavakkal,
    gyötört szavakkal.
    Ezekkel a béklyóba vert szavakkal.

    1.

    Kezdetben volt az eszme.
    Honnan jött az eszme, honnan jött,
    veszélyes tengereken keresztül tapogatózva,
    fényes tengereket megvakítva
    szeles szárnyak, melyek összegyűlnek az ég közepén,
    biztosak, leszállnak és letelepszenek?
    Eszme, mint szeles szárnyak, vakmerő fecske,
    nagyság indító jelei,
    ellenséges istenségek visszautasítottak téged,
    héjákkal együtt repülve, a felhőkben,
    melyek elrejtették a napot;
    nem kísértek el
    a haragos próféták
    szavai,
    sem a bölcsek szavai, sem a tanácsok,
    sem a vetőmagok, sem az eszközök.
    De amikor a nyáj vagy a csorda összeverődött,
    miért nem láttad el kihívásra gyökerekkel
    az alapköveket, amelyek hasították volna a helyet egy másik hellyel
    és az embert egy másik emberrel?
    Miért nem ültetted el
    a vörös rózsát, amely kinyílik a tűz ellen,
    a rózsa, hang és zászló, amely
    szüntelenül hívogat a hegyek csúcsairól,
    és mindenki látja,
    és mindenki érti,
    és odafut, odafut?
    Szó,
    miért nem adtad át
    a csiszolt kőnek, vésőre vágyakozva,
    elhagyottan,
    mint egy meddő nő napos ágyakon
    vagy némán eltemetett a föld sötét méhébe,
    néma
    a könyörgéseimre?
    Vagy talán szégyen volt
    az utódainkra hagyni a befejezetlen szavakat,
    melyek már az új levegőben, még messzi földek
    odatapadt sarával, kezdtek el fakadni?
    Szégyen volt-e
    hagyni csak
    a kenyér, a víz, a menhely szavait?
    Költő, hiába
    mártod bele körmeidet a tűztől leégett földbe,
    királyi koszorúkat és rabszolgaláncokat keresve;
    magaslati dalaidnak
    hiába keresed ihletét:
    nagyság és hódítás
    hiányzó szavai,
    földre kuporodj,
    kárba veszett dal.

    2.

    Vulkáni eredetű kőből,
    sötét hegyekből és zavaros vizekből,
    torokban lévő sírásból és meg nem alvadó vérből álló csavargó,
    testvéreket megyek keresni.
    Testvérek,
    meséljetek a vérről.
    Az eleredt vérről a sohase látott kőkádakban,
    melyek oly távoliak, hogy az emlékezet sem ér vissza oda;
    a vérről, amely havas és homokos utakon át
    az ereimbe jut, dübörög és elkábít.
    És meséljetek a kezekről.
    Erről a karmos kezemről,
    nagy vasujjak, inak mint bikacsökök,
    kezek és szemek, melyek a szikla szívében észreveszik
    a legmegfelelőbb követ, elszakítják,
    kidolgozzák – éles kezek -, és megszelídítetten helyezik
    a többi kő köré.

    (Stefano De Bartolo fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Iacopo da Lentini: Szívem szerint…

    Baranyi Ferenc fordítása

    Szívem szerint szolgálom én az Istent,
    hogy feljuthassak egyszer majd a mennybe,
    az égi hon csodás hírnévnek örvend,
    hol mindeneknek fényes ott a kedve.

    De hölgyem nélkül semmi dolgom ott fent –
    nincs szebb vonású arc, szőkébb fejecske
    mint az övé – megtennék érte mindent,
    s nem lennék boldog tőle elrekesztve.

    Nem káromló beszéd ez, ám kívánom,
    hogy szavaimat pontosan megértsék:
    pokol nekem, ha nincsen mód csodálnom
    bársony szemű, szép arcú, tiszta lényét,

    hisz legfőbb óhajom s vigasztalásom
    hölgyem dicsőségének látni fényét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim

    Az én szemeim vének és vakok,
    a te szemeddel látom csak a fényt meg;
    te viszed súlyát terhem nehezének,
    te támogatsz, ha összeroskadok.

    Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
    a te szellemed ragad engem égnek;
    tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
    s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

    Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
    benned születnek gondolataim,
    szavaim lángját lelked tüze szítja;

    nem érek többet nélküled a holdnál,
    amely az égbolt éji útjain
    csak a leszállt nap fényét veri vissza.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Vittorio Gassman: Képek

    (Lator László fordítása)

    Pár kurta év múltán kedveseid,
    akik már nincsenek, valami képet
    választanak, jelet, hogy már poros
    emlékezeted megőrizze őket.
    Anyám, a Volturno utcában aznap
    viselt, égszínkék könnyű fátyol
    által maradt meg bennem elevennek.
    Kesztyűs kezével fogta a kezem,
    szép mosolyát az öregkori gondok
    nem gyűrték össze még. Elég csinos,
    hogy végeláthatatlan idejében
    s a birtoklás olyan érzékies
    gőgjében elragadja kisfiát.
    Apám egy pajtában látom, hová
    egy váratlan augusztusi vihar
    elől húzódott a kiránduláson.
    Nem az arcát – szalmával teleszórt
    nagy mellkasát látom, amelyhez
    a kalandtól mámorosan simultam.
    Énekeltünk.

    És most, hogy újra
    együtt szeretném látni őket,
    a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
    televízión, próbálom betűzni
    az összefüggéstelen képeket:
    Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
    egy gyönyörű lány derekát szorítja.
    Keringőznek. S a lány orcája pírját
    égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

    Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
    És ha szerelem ez, minő, miféle?
    Ha jó, miért van oly halálos éle?
    Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

    Miért sírok-rívok, önként ha égek?
    S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
    Élő halálnak kéjes szenvedése,
    miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

    S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
    Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
    egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

    Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
    hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
    fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francesco Berni: Szerelmesemhez

    fordította Babits Mihály

    Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
    Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
    mint árva kandúr, űzekedve járjak.

    De ha megöl majd a szerelmi bánat,
    vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
    és megenyhítem rajtad szomju számat.

    Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
    beléd hatolok én, buja kisértet,
    s teherbe ejtem büszke testedet.

    Én be fogom mocskolni félve féltett
    szűzességed, s úgy fogok lubickolni
    hasadon, mint ki máshoz sohse értett.

    S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
    papocska: engem el nem űz! miattam
    papolhat, hogyha kedve van papolni.

    »Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
    Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
    a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.

    S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
    mely tested kincse, mint kutya a csonton:
    megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!

    Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
    hogy mihamarább ágyadban legyek már,
    s belédhatoljak ama féltett ponton.

    De ha magad tán meggondolnád; megvár
    imádód még, hogy reggelig felelhess;
    holnap reggelre én halott leszek már.

    No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
    mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
    furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)

    Különös és vad pózokra kapatlak,
    hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
    ha egy tükörkép megmutat magadnak.

    Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
    kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
    kedvemre inkább megölelnél akkor.

    De nincs más hátra, mint magam megölni:
    megbosszúlván mit vétettél irántam,
    úgy fogok tested szentélyébe törni!

    Minden ruhádat eltépem, lehántom,
    de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
    ha akonámat hordódból kirántom,

    ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
    és akkor nézheted majd azt a poklot,
    mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,

    s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
    ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
    és minden varázst rólad föl nem oldok:

    S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
    hogy szellememtől megszállott maradj,
    légy vágyaimmal szemben engedelmes,

    és minden makacskodást abbahagyj:
    mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
    megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
    és minden szoknyád és inged letépem!

  • Pietro Aretino: A bujaság szonettjeiből

    fordította Babits Mihály

    Tárd szét a combod, hogy bódulva nézzem
    farod tövét, s a kéjek völgyes fészkét –
    Látvány amelytől dagad minden érzék!
    Fészek mely méltó, hogy Édent idézzem!

    S míg ennyi csábon szemem égve néz szét,
    s csókolni őket, vágyam kelni érzem:
    Nárcisszként nékik tükrét tartja készen
    hasam alatt a szent szerelmi készség.

    Ah, jer az ágyba! vár a lázas éjjel!
    készülj, kis szajhám, készülj! Jer az ágyba
    vad gyönyöröm alatt zuzódni széjjel!

    Gyere már! Ördög bujjon vén anyádba!
    »Jövök, mucuskám! Ily isteni kéjjel
    lecsalhatsz a legmélyebb alvilágba.

    Óh nincs, ki többre vágyna
    s kevésbbé elégedne meg csekéllyel,
    mint én! – Jerünk már, lubickolni, ágyba!«