Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.
Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrü mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.
Kinek nincs fészke, nem rak soha már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.
/Rab Zsuzsa fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Szegdelte egy angyal az éji eget,
szállt halk dala, zengedezett.
Felleg, telihold, sűrű csillagos ég
hallgatta a tiszta zenét.
Dalolta az édeni lombok alatt
lakozókat, a boldogokat,
s hű szíve sugallta szelíd dala szállt
dicsérni az égi Királyt.
Vitt arrafelé, hol a kín hona van,
egy lelket a karjaiban,
s a lélek igézett mélyeibe
átforrt – nem a szó: a zene.
Mardosta, gyötörte soká a csodás,
földöntúli vágyakozás.
A föld üres éneke néki mit ért
cserébe a mennyeiért?
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
Forrás: internetes gyűjtés
Eszembe’ vagy, ha tenger tükrén látszik
a déli fény.
Eszembe’ vagy, ha hold remegve játszik
az ér vizén.
Veled vagyok, ha porfelhő borít el
s köd fojt sürűn,
s ott reszketek veled és lépteiddel
keskeny bürűn.
Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
a szírt fokán,
és hallgatózom, mint súg a berekben
a halk magány.
Bármerre szállj, mindég nyomodba’ járok
közel, közel…
A nap lenyugszik… csillagomra várok.
Jövel! jövel!
Forrás: Szeretem a verseket
(Dabi István fordítása)
Mélyen a földben
gyökeret eresztenek a szívek.
Virágnak, levélnek, ágnak.
Anyám szeme
némán néz
a gyep zöld tekintetével.
Oh, örök álom, te
az időkön át tartó
ébrenlét vagy.
Az ősz – az este.
A tél – az éjszaka.
A tavasz – a reggel.
A nyár – a nappal.
Nemzedékek követik tekintetükkel
két talpam nyomát.
Tenyerem alatt
fatörzsek suttogása.
Örök élet.
Hallak anyám, hallak
téged.
Szavaid kihallom
több ezer szó közül is.
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
(Farkas Árpád fordítása)
Jó volna öregen születni,
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Not Spain, that once with proud imperial hand
Held realms beyond the sea and ruled the main;
Not England, rich with merchandise and gain;
Not France, whose fever shakes the troubled land;
Not Germany, whose noisy words are vain;
Not America, whose restless powers expand—
None yet can give the hero that the hour demands.
Magyar! save them who groan beneath the chain;
Break the vast heaps of fetters where they lie;
Be thou the quickening dew of liberty!
On land be thou what Greece once was on sea,
Who on Salamis’ rocks would never fly;
Be thou the unconquered Armada of the free.
Forrás: Matthew Arnold verse
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
Sem Anglia, a hős, mely rengeteg
Árút tetéz partján, s dús, rettegett,
Sem Franciaország, mely elborulva
Tébolyda-zajjal víja az Eget,
Sem Amerika, a sivár, a durva,
Sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
Hőst egy sem ád, akit hír emleget.
Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
Hulljon le lánc és béklyó-garmada,
Légy a világ élesztő harmata!
Szárazföldön légy mása a görögnek,
Ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
Te légy, te a legyőzhetetlen Armada.
Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása
Matthew Arnold, Kosztolányi Dezső, angol költészet, fordítás, szabadságharc
Kattints a címre a teljes vershez!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Sem a hosszú spanyol haláltusa;
sem Anglia (csak a hajói még
s pénz érdekli világkalmár-eszét);
sem az őrültekháza Francia-
ország, melynek eget sért zsivaja;
sem Amerika, az útszéliség;
sem a szószátyár germán hülyeség
nem ígér többé hőstettet soha.
Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
gyúl a rege: lánctörők szent dacát
látva éledjen szellem és világ!
Újítsd, szárazföldön, a grácia Tettet,
mely Szalamiszból templomot teremtett
s nyílt tengerre űzte az Armadát!
Forrás: Szabó Lőrinc fordítása
Matthew Arnold, Szabó Lőrinc, angol költészet, fordítás, szabadság
Kattints a címre a teljes vershez!
Vége lesz a szerelmünknek,
majd eltelik száz, kétszáz
év, és együtt leszünk újból:
két vidám komédiás,
a közönség két kegyeltje
eljátssza a szerepünket.
Kis bohózat, néhány kuplé,
kevés tánc, sok nevetés,
találó társadalomrajz
s lelkes taps.
Kacagtató leszel szörnyen:
a színpad féltékeny hőse,
fura nyakkendőddel.
És én: szegény, buta lány,
fejem, szívem, koronám;
szívem, bútól hasadó,
s koronám, a lehulló.
Találkozunk s elválunk majd,
és a nézők jól mulatnak:
köztünk hét hegy, hét folyó,
soha többé nem láthatlak.
S mintha nem lenne elég
sok valódi szenvedésünk:
megtetézzük gyilkos szóval.
Azután meghajolunk:
itt a vége, fuss el véle.
A nézők a kacagástól
könnyes szemmel hazatérnek.
S aztán szépen tovább élnek,
hámba fogják a szerelmet,
kézből etetik a tigrist.
Mi pedig – két ilyen-olyan,
a fejünkön csörgős sipka:
csak csörgését lessük folyton
áhítattal.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyenek vajon a virágok,
amikor senki sem néz rájuk,
s titokban levethetik bátran
minden ruhájuk?
Mint mutat vajon a kamilla,
aranyos övét ha megoldja,
s mit sem törődve azzal, hogy látják,
lerúgja fehér szoknya-virágát?
Hát a nőszirom milyen látvány,
mikor harisnya sincs a lábán,
s amiben éjjel-nappal tanyázik,
kék ingétől is megválik?
A bársonyvirág milyen lehet,
ha ruha nélkül didereg,
s csipkés szoknyája sincsen rajta,
pedig ugyancsak fázós fajta?
No és milyen a cinnia
karcsú derekát látni, ha
vörös katrincáját ledobja
egyenesen a porba?
Milyen a rózsa mindenek fölött,
ki a bál után levetkőzött,
s szirmokból varrt ünneplő ruháját
a virág-hercegek is megcsodálták?
De jó lenne, ha csak egy percre,
amit még senki se látott,
titokban meglesni, milyenek
a meztelen virágok!
Forrás: Lélektől lélekig
