S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.
S ha tó vizébe kábítón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.
S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.
Forrás: Lélektől lélekig
Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
Vagyok a fa s a tűz-elem
Vagyok az íj s vagyok a vessző
Vagyok a jel s az értelem
Vagyok az öl s vagyok az ágyék
Vagyok a hüvely és a kés
Vagyok a test s vagyok az árnyék
Vagyok az áldozat s döfés
Vagyok a látás és a látó
Vagyok a dús és semmiség
Vagyok az oltár és imádó
Vagyok a kezdet és a vég.
Forrás: fordítás (Áprily Lajos)
Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szivük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifju és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkivánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, uj s bohó,
aki szinházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hirben, pénzben, észben
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.
Forrás: Lélektől lélekig
A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.
A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.
Radnóti Miklós fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és – ne beszélj!
Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s – ne beszélj!
Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat –
de külső zajra elriad
s megvakul, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s – ne beszélj!
/Szabó Lőrinc fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Az éjfél száll sasszárnyakon,
pihen és hallgat Babilon.
De hangos a királyi vár,
lakomát ad most a király.
Száz fáklya, zaj, zenebona,
mulat a király udvara.
Ül körben a ragyogó szolgahad,
csillognak a bortól a poharak.
Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
mert szereti hallani ezt a király.
A király arca kipirul,
a bortól hetyke lángra gyúl.
S a láng vakon lobog bele,
az eget gyalázza bűnös dühe.
Hetvenkedik és dühe magasra csap,
vele üvölt a szolgahad.
A király büszkén rivall – siet
a szolga, hozza a kincseket.
S szikrázik arannyal a lakoma:
kifosztva Jehova temploma.
A király szentségtörő keze
szent kelyhet emel színig tele.
Fenékig üríti a poharát,
s habot vet a szája, míg így kiált:
Csak nevetek rajtad, Jehova –
én Belzacár, Babilon ura!
Az iszonyú szó alig hangzik el,
rá titkos döbbenet felel.
Csak elhal a hahota hirtelen,
halotti csöndes a terem.
De nézd csak, nézd, ó borzalom!
Emberi kéz a fehér falon.
És ír a fehér falon, ír a kéz,
ír lángbetűt, aztán semmibe vész.
A király belebámul a semmibe,
megroggyan a térde, fehér a színe.
Nem elég ide mágikus hatalom,
megfejteni lángírást a falon.
De Belzacárt udvari cselédhada
megölte még az éjszaka…
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak
Ha téged hallak bizonyos az értelem
Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban elboríts
Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém
Ha átölellek csak magamat folytatom
Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad
Ha elhagylak egymást idézzük azzal is
S elválásunkkor is találkozunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor először tünt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.
De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta híven nézem őt
s lesem élete ütemét.
Lelket lélekző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó, s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali…
Forrás: FB
Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
“Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
„Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng …”
“Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”
“Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám.”
„Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…”
“Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél.”
“Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon,-
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük.”
„Hát nem látod … ott – nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám.”
“Fiam, fiam, én jól látom: amott
a redves fűzfák törzse ragyog.”
“Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
„Édesapám, ne hagyj … ne – megállj:
megragad – elvisz a Tündérkirály …”
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.
/Képes Géza fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Johann Wolfgang Goethe
A Villikirály
Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.
“Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad.”
“Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben a táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak.”
“Szeretlek, a szépséged ingerel;
eljössz, vagy erővel viszlek el.”
Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.
Vas István
