(Lengyel Ferenc fordítása)
A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged.
Forrás: Lélektől lélekig
Lucian Blaga, költészet, vers, villám, találkozás, megszólítás
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
ha nem holdas az éj
nem talállak meg soha
akkor ki osztja meg velem
a virágokat a talált bogyókat
és a keskeny ágyat
fejjel az ablak felé
mit használ a legszebb zászlórúd
és a hasznos kutya ha nem ugat
mit használ az útjelző a sötétben
és a hasznos kutya ha alszik
ha elkészül csizmája
zsírozásával a férfi
sűrű esőre vár hogy
a cipő vízhatlanságát
kipróbálja
de én nem várok
világítótorony nélkül éjszakára
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
(fordította: Hajnal Gábor)
Forrás: Lélektől lélekig
„Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Oh te rétek dísze, mondd!”
„Áll egy szép fa társtalan:
ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet.”
„Én meg téged kívánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdőn kószálok,
éjszaka sírdogálok.”
„Énérettem sírdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh szerelmes jóbarát!”
„Gyere hí csöpp lugasom,
zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk.”
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt –
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Az éjnek ismerője voltam én,
ki záporban megy el s hazaoson,
ha kialudt a végső utcafény.
Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.
Megálltam, némítva lépés zaját,
mikor kiáltás, hirtelen szűnő,
a háztetők felett fülembe szállt,
nem hívó, nem is búcsút üzenő;
s messzebb, nem-földi magasság terén
bolygó óra hirdette: az idő
se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.
Forrás: Weöres Sándor fordítása
Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd:
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.
(Kányádi Sándor fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
„El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat,
éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is.
S ha egyszer szívedbe költözik a tél,
próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”
Forrás: Ernest Hemingway
(Szabó Lőrinc fordítása)
A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
A legszebb is hiába volt a részed!
Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
az érzékekből hogy illan a dús lét!
De zene zendül, angyalszárnyalással,
hangját millió hangba szövi bennünk,
hogy az embert áthassa mély varázzsal,
s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.
És könnyül a szív, és hamar belátja,
hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
a túlgazdag ajándékot a hála
vele szeretné önként viszonozni.
Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
a zene s a szerelem iker üdve!
Forrás: Lélektől lélekig
Késünk kenyerünkből
egyenlő két karajt nyes.
Hol a poháron ajkad nyoma,
ott iszom a második kortyot.
Járj az én cipőmben!
S télen a te köpenyed
melegít engem is.
Sírunk egyetlen szemünkkel,
s este bezárjuk az ajtót,
hogy egyedül legyünk. Ha alszunk,
álmaink összetevődnek.
(Jánosy István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
