https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett Browning – Nem illek hozzád

    (Kardos László fordítása)

    Nem illek hozzád. Fejedelmi Szív!
    Más a te sorsod, más az én utam.
    Ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
    ámuló szemmel néznek össze hív

    angyalaink. Királynők kegye hív
    vendégül téged, gondold meg, uram,
    mesterhez illő fény vár magasan,
    s izzóbb szemek, mint az én primitív,

    könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
    e fáradt, kóbor, koldus énekest,
    akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –

    ragyogj a lámpák lángkörébe fenn –
    fölkent homlokod s harmatos fejem
    már csak a halál kapálhatja egybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – 116. szonett

    (Arany János fordítása)

    Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
    Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
    Mit változás valaha megváltoztat,
    A mely a hűtelenhez hűtelen.

    Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
    Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
    Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
    Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.

    A szerelem nem rabja az időnek,
    Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
    Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
    Mert az ítélet-nap sem éli túl.

    Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
    Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!

    Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása

  • Olavo Bilac – A pók szerelme

    Nézd, bársonyos busa potroha hogy remeg,
    nyolc csillogó szemében parázsló furcsa láz,
    lustán sütkérezik a nyári nap meleg
    fényén, és leng mögötte az ingó kusza ház.

    Nyugodtan szállhatok, ne féljetek, legyek!
    A vágytól elbutítva elpetyhüdt a vadász.
    Állkapcsa lóg, s mohón várja a szörnyeteg,
    hogy gerjedő hevét már lehűtse kurta nász.

    Jön már a hím. Nézd, hogy fut, hogy rohan a falánk!
    Dalként felzeng a perc, sajgó gyönyöre mély;
    egy napsugár tüzében a háló csupa láng.

    A nőstény jóllakott s holtan hull le a férj…
    Boldog, kit akkor szúrt át az orgyilkos fulánk,
    mikor a vég öröm és gyötrelem a kéj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo – Mert minden földi lélek

    Szabó Lőrinc fordításában

    Mert minden földi lélek
    valakibe
    átszáll, mint illat, ének,
    láng vagy zene;

    mert minden élet annak,
    amit szeret,
    rózsákat mindig ad vagy
    töviseket;

    mert április a lombnak
    víg zajokat
    s az alvó éj a gondnak
    nyugalmat ad;

    mert vizet a virágnak
    az ébredő
    hajnal, a cinkét a fáknak
    a levegő,

    s mert a keserű hullám
    ha partra hág,
    a földnek, rásimulván,
    csókokat ád:

    én, csüggve karjaidban
    az ajkadon,
    a legjobbat, amin van,
    neked adom!

    Gondolatom fogadd hát:
    csak sírni tud,
    ha nincs veled, s tehozzád
    zokogva fut!

    Vágyaim vándorolnak
    mindig feléd!
    Fogadd minden napomnak
    árnyát, tüzét!

    Üdvöm gyanútlanul és
    mámorosan
    hízelgő dalra gyúl és
    hozzád suhan!

    Lelkem vitorla nélkül
    száll tétova,
    s csak te vagy íme végül
    a csillaga!

    Vedd múzsámat, kit álma
    házadba visz,
    s ki sírni kezd, ha látja,
    hogy sírsz te is!

    S vedd – égi szent varázskincs! –
    vedd a szívem,
    amelyben semmi más nincs,
    csak szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Menotti del Picchia – Szerelem

    Rónai Pál fordításában

    Minden szeret!
    A csillagok, rovarok, gyökerek
    lehiggadt vággyal vagy vad szenvedéllyel,
    az ég, a föld, a nappal és az éjjel,
    minden szeret, minden szeret!

    A szakadékok torka csupa kéj,
    van, kit magához húz a buja mély,
    csókja szédítő, ölelése izmos,
    ölébe láz von s tébolyult szadizmus,
    szólongat folyton és kínálja keblét,
    hol vágyat és lázt csillapít a nemlét.

    Vagy figyeld, hogyan ölel a lián:
    fojtva, szorítva kúszik fel a fán
    s a szálfa kényes, vastag törzse roppan
    – a nő szerelme sem tud ölni jobban –
    felfut egészen a lombokig a
    sajgó erotika,
    mint hogyha csók közt fojt két vad, meleg kar,
    vagy rádtapad egy száj s lihegve megmar.

    A szerelem s a halál násza titkos:
    egy bomlott csókban, két parázna cinkos,
    ha találkoznak, ellobban az élet.
    A kéj – vad szenvedést ígér,
    gyönyör – csak az, ami gyötör,
    és elpusztulsz, ha vágyadat kiéled,

    Ezért látsz mindenütt, bárhova nézel,
    szerelmet, mely öl, életet emészt el,
    mely csellel harcol, akár a gyökér
    s a föld nedvét szívja, ahova ér,
    vagy fáj és szenved, mint a terhes ág,
    mely földre hajlik s tiszta égbe vágy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • François Villon – A testamentum (részletek)

    Faludy György átköltésében

    I.

    Az őszi sárban már magamban járok,
    s lábam nyomában a Kaszás üget,
    hajam deres lett és az utcalányok
    másnak mutatják már a mellüket,
    s a csillagok is már fakóbban égnek,
    mint egykor égtek, mikor este lett:
    ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
    s az út sarának vézna testemet.

    II.

    Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
    emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
    mikor félig fejemre szállt az álom,
    s elmorzsoltam már rég az estimát:
    hirtelen belémnyilalt a sötétben
    a rémület, hogy egyszer meghalok,
    s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
    s hogy fákat láttam, holdat és napot,

    III.

    hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
    de nekem nem lesz szavam és dalom,
    és a bitang sors, mely nem adott enni,
    végül sarat dagaszt az ajkamon:
    hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
    s ha már a sírba tettek, e kevés
    örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
    s nem lesz soha, de soha ébredés.

    IV.

    E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
    fúrják bikák agyába a karót,
    a verejték nyakamig elborított,
    s hörögve haraptam a takarót,
    görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
    s hogy elkergessem ezt a látomást:
    könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
    szememmel Vallát vagy a Gorgiászt…

    V.

    Azóta a pimasz nők, a rideg
    barátok, a polgárok közönye,
    a hosszú vándorutak a hideg
    erdőkben és a hóhér kötele
    másra tanított; s mert kiürítettem
    a mély pincék minden lőre-borát:
    nem félek többé s a halállal ketten
    régen vagyunk már pertucimborák.

    VI.

    Mert korbáccsal vert engemet az élet,
    s nem voltam Isten választott fia,
    egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
    s lábamnak hányszor kellett futnia,
    és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
    s az urak hiába fennek rám fogat,
    ollójával e rút Kor és az Állam
    nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
    …

    XLVI.

    Ültessetek fejem fölé egy árva
    kis szilvafát s mellemre pázsitot,
    de a kék ég szerelméért ne drága
    márványtömböt vagy gőgös gránitot:
    rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
    s bár hóhérkézben lengett életem:
    az úgynevezett úri tisztességhez
    mégis túl tiszta volt az én nevem.

    XLVII.

    S ne törődjetek halotti torommal,
    jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
    s ha nem nagy munka, írjátok korommal
    vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
    középnagy kőre, amilyen a réten
    a lábatok alatt ezer akad:
    hogy úgy ki és mi volt az életében,
    ki itt enyészik lenn a föld alatt.

    XLVIII.

    S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
    oda, hol szebben szaglik a virág;
    s talán, ha majdan kettőezret írnak
    Krisztus után, még tudja a világ,
    hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
    s mély serlegekből hogy itta a bút,
    s hogy indult végül álmos és kanyargó
    vizekre, honnan nincsen visszaút.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – Végső töredék

    Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
    gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
    Ahogy lélekben égtem, benned égek:
    a fahasáb sokáig küszködött
    lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
    de most táplállak, benned égek én,
    s e rémség poklában lesz szelíd lényem
    e földön túlvilági rém.

    Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
    és szabadon a kín-máglyára léptem.
    Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
    a szívemért, mely némán kimerül.
    Még az vagyok valóban, aki ég?
    Emlékeket sem tűrök idebenn.
    Ó élet, élet: kinti lét.
    S a lángban én. Nem ismer senki sem.

    (Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
    ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
    nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
    Ne keverd ebbe régi ámulásod.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adam Mickiewicz – Bizonytalanság

    Ha messzire mégy, nem búsulok érted,
    nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
    mégis, ha tartósan nem keresel, már
    sajog a lelkem, valakit igen vár,
    s epedve magamtól megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Ha elváltunk, hasztalanul idézem,
    röpke vonásod se bukkan elébem,
    máskor meg napokig, nem kell akarnom,
    érzem, ahogyan szép arcod kibontom;
    s tanácstalan ismét megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Nehéz volt már, de nem jutott eszembe,
    hogy terhemet éppen nálad tegyem le;
    magam sem értem, céltalan bolyongva,
    hogyan érkezem, csak úgy, hajlokodba;
    s küszöböd átlépve megkérdezem:
    mi hozott el? Barátság – szerelem?

    Életedért magamat nem kímélném,
    nyugalmadért poklok tüzét se félném;
    bár szívemet a hév el nem ragadja,
    életed volnék, békéd – egy szavadra.
    S tűnődve ismét csak megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Ha mellemen parányi kezed töpreng,
    valami nyugalom fátyla körülleng,
    súlytalan álomnak tetszik halálom,
    de fölébredek, magam itt találom,
    s riadt szívvel, fönnhangon kérdezem:
    mi ez: barátság? Vagy már szerelem?

    Amikor neked vallottam e verssel,
    látnokok tiszta lelke nem lepett el;
    észre se vettem a nagy ámulatban,
    honnan a szó, rímére mint akadtam,
    s miért hogy a végén megkérdezem:
    mi ihletett? Barátság – szerelem?

    (Kalász Márton fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – A legszomorúbb vers

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel,
    fönt kéken dideregnek a messzi csillagok.”
    Keringve énekel az éji szél az égen.

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
    Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
    Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

    Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
    Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

    Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
    A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
    Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
    Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?

    Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
    Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
    Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?

    Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
    Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
    Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
    Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

    Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
    Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
    Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
    Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

    Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
    lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
    és most intézem hozzá utolsó versemet.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket