https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Robert Burns: A komor éj

    A komor éj már közelít,
    üvöltő vad vihar süvít,
    hasas felhők sötétlenek
    a szél-szántotta sík felett;
    a vadász bukdácsol haza,
    fészkére száll a vadkacsa,
    pusztán csak én nem nyughatom,
    Ayr, elhagyott szép partodon.

    Az ősz gyászolja déresett
    kalászait, a földeket;
    tajtékot hány a szennyes ég,
    tompán morog a messzeség:
    vérem fagy, lelkem látja már,
    hogyan dobál a tengerár;
    örvény, sötét halál fogad,
    elvesztve, Ayr, szép partodat.

    Nem félek én a tengeren,
    bömbölhet, zúghat féktelen,
    nem tántorít el száz halál,
    ha eltalál, hát eltalál:
    de szívem mégis megszakad
    a mérhetetlen súly alatt,
    kín, fájdalom, emlék szorít,
    elhagyva Ayr szép partjait.

    Ég áldjon, dombok, hajlatok,
    ugarok, szittyós nádasok;
    hadd kergetem ábrándjaim
    letűnt szerelmek romjain!
    Békével fáradt vállamon,
    barát, ellenség – búcsúzom!
    A lelkem csordultig teli;
    ég áldjon, Ayr szép partjai.

    (Kormos István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

    Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
    És ha szerelem ez, minő, miféle?
    Ha jó, miért van oly halálos éle?
    Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

    Miért sírok-rívok, önként ha égek?
    S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
    Élő halálnak kéjes szenvedése,
    miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

    S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
    Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
    egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

    Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
    hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
    fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Nem gőgös szépség

    Nem gőgös szépség eszközével
    bűvöli ő az ifjakat,
    sóhajtva, néma szenvedéllyel
    nyomában nem tolonganak.

    Nem dőlyfös hullámzás a keble,
    nincs termetében isteni,
    lába elé lehullva, benne
    szentségét senki nem leli.

    De mégis, hogyha szól, ha nézed,
    az arcán minden mozdulás
    csupa mosolygó, lelkes élet,
    oly egyszerű és csodás.

    És hangja úgy lelkedbe árad,
    mint régi szép emlékezet,
    s a fájó szív szeretve bágyad,
    szégyenli szinte, hogy szeret.

    (Fodor András fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihai Eminescu: Éjjel

    Az éj beállt, a kályha kékes lángját
    Kis pamlagomról mélán figyelem:
    S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,
    Egy édes álom száll rám szelíden.

    Te hófehéren s édesen, mint napfény,
    Mosolyogva jössz a sötétben felém;
    Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,
    S tekintetednek lángját érzem én.

    A puha keblek illatot lehelnek,
    Ölelgetés közt rám hajtod fejed;
    Majd félálomban liliom kezeddel
    Elsimogatod kusza fürtimet.

    Megcirógatod homlokom redőit,
    Lehunyt szememet csókkal illeted;
    S míg csókra csókot hintesz homlokomra,
    Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

    Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,
    S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!
    Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,
    S míg el nem hervad szívemben a nyár!…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Charles Baudelaire – Az ékszerek

    Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
    testén sok zengő ékszerével várt rám,
    hódítóbban, mint a mór rableányok
    a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

    Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
    a drágakő s a nemesfém zenéltek,
    s én megszédültem, mert mindent imádok,
    ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

    A pamlagon engedte, hogy szeressem,
    s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
    s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
    ágaskodott és rázta, mint a partot.

    Szemével rajtam, készséges vadállat,
    új pózokat talált vágyunk hevében,
    és odaadást kevert bujasággal,
    hogy változatainktól nőtt a kéjem,

    s karja, csípője. Olajsima combja,
    haja, mely arcához hajolt keretnek,
    dereka, mintha hattyú nyaka volna,
    hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;

    talán mindez Rossz Angyal praktikája
    volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
    egyensúlyától, ki kristálysziklára
    kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

    és mintha Antiópé csípőjére
    emelné egy ephébosz felsőtestét
    s öle, mit domborműnek tárt elébem,
    és ajka, min fénylett a finom festék.

    A lámpa elhatározta: kilobban,
    nem világolt, csak a kandaló lángja,
    s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
    vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • James Joyce: Tutto è sciolto

    (Israel Efraim fordítása)

    Tengerhomály, csillag madártalan egen
    Nyugatra kel,
    Míg te, ködbetűnt, messzi szerelem,
    Emlékezel.

    A lágy, nyílt szem, őszinte ifjúság,
    Haj, mely üde,
    Hull, hull, mint most a csöndön hullik át
    A lég köde.

    Hát mért a bú, a vágy ha földereng
    S a lágy emlékezet:
    Mit ő sóhajtott rád: a szerelem
    Szép volt, csaknem tied?

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Szemeden

    Szemeden e tengerszemen
    Alámerül szegény szívem
    S a szerelem
    S téboly vizében oldja bent szét
    A Bánat és az Emlék

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Muhammad ibn Hazm al-Andaluszi: Szerelmes versek

    Ismerősöm a tél derét
    vizsgálta halántékomon
    s megkérdezett: — „Hány éves vagy?”
    Mire én: — „Életem nem volt
    sokkal több mint egy pillanat.
    Ez jól átgondolt válaszom.”
    — „Hogy-hogy?” — szólt ő. — „Nem értelek.
    Magyarázd meg e keserű
    szokatlan információt.”
    — „Nagyon szerettem egy leány” —
    mondtam —, „s egy őszi délután
    arcon csókoltam hirtelen.
    Ahányszor visszagondolok
    a csókra, azt érzem, hogy e
    kis, gyors csók volt az életem.”

    Forrás: Lélektől lélekig — Faludy György fordítása

  • Charles Baudelaire: Esti harmónia

    Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
    ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    járják az est legét a hangok s illatok;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!

    Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

    Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
    gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
    alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…

    Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
    gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
    Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
    Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig