Kategória: Világlíra

  • Heinrich Heine: Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!
    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!
    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.
    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.
    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul ítélsz,
    Nem bántam meg.
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.
    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.
    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak mily nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!
    S nagysokára mondanám halkan:
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Jurjevics Lermontov: Az ima

    Mikor már nem bírom tovább
    A gyötrelmeimet:
    Hang csendül a gyászomon át,
    Mennyei üzenet.
    Szavai szentség és erő
    És összhang és zene,
    Az éggel összebékítő
    Szépség költészete.

    S a kétely sziklája nehéz
    Szívemről legörög:
    Hiszek, és majdnem sírok, és…
    És úgy megkönnyebbülök!

    (Fordította: Szabó Lőrinc)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Stancák

    Láttátok, mily gyengéd a rózsa,
    e szép nap bájos gyermeke,
    amikor szirmait kibontva
    a Szerelmet másolja le?

    Szemünk előtt zsendül csodássá,
    olyan, mint Eudoxia,
    tavasz múltán se vár halál rá –
    sokáig kell virulnia.

    De sajna, szél s orkán cibálja!
    A tél e durva kölykei
    fölöttünk zúgnak nemsokára –
    víz, föld, lég őket rettegi.

    S nincs már virág, meghalt a rózsa!
    A szerelmek szép gyermeke
    hervadt-fakultan hull a porba –
    s minden boldog napunk vele.

    Eudoxia! Jöjj, ne lény rest,
    használd ki minden szép napod!
    Megöregszünk – s szívünk nem érez
    szerelmi lángot, csak fagyot.

    (Baranyi Ferenc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: (Szeretem önt: szívemnek tiszta mélyén)

    Szeretem önt: szívemnek tiszta mélyén
    parázslik még a régi tűz talán,
    de ne bánkódjon híve szenvedésén –
    úgy bántana, ha szomorítanám!
    Szerettem szótlanul, semmit se várva,
    S most bennem félénk, féltő óhaj ég:
    ily gyengéd s tiszta légyen lángolása
    annak, ki önt szeretni fogja még.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nazim Hikmet – Higgy!

    Higgy a magban, a földben, a tengerben,
    de az emberekben higgy mindenekelőtt.
    Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
    de az embert szeresd mindenekelőtt.
    Éld mélyen át
    a száraz ágak,
    kihunyt csillagok,
    s beteg állatok bánatát,
    de az emberét mindenekelőtt.
    Tudj örülni a föld minden örömének,
    tudj örülni a fénynek és sötétnek,
    tudj örülni a négy évszak színének,
    de az embernek tudj örülni mindenekelőtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij – Zápor

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.
    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárítom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Macuo Basó – Haiku

    Sólyom suhant át
    a szirtfok fölött: vele-
    szárnyalt a szívem!

    Fodor Ákos fordítása

    Macuo Basó – Haiku

    Lustácskán ring az
    őszi bokor – harmatcsepp
    se hull le róla…

    Fodor Ákos fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Midőn rám leltél

    (Fodor András fordítása)

    Midőn rám leltél, kedvesem,
    kicsiny voltam, szegény,
    és mint egy hárság csendesen
    beléd virultam én.

    Kis lényemnek név sem jutott,
    de bennem nőtt a vágy,
    míg szóltál: már oly nagy vagyok,
    név nem foghatna át.

    S én, mint akit május, mítosz,
    meg tengerár tetéz,
    lettem újborként illatos,
    a lelkeddel nehéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud: Álom, télire

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
    utazni jössz velem.
    Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
    csókok fészke pihen.

    Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
    megrontva az ablakon át
    fintorgó démonok fekete söpredékét
    s fekete farkasok hadát.

    S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
    Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
    aláiramodó.
    Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
    S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
    aki – nagy utazó!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevtusenko: Bűvölő

    (Illyés Gyula fordítása)

    Tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyatt feküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
    nappal minden fonákjára kerül,
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – elméd
    mire gondolni kényszerül,
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
    a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
    hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
    megenyhülést, ha miattam reád
    oly öröm árad, oly szomorúság,
    fájásig nyomod homlokod falát.

    A csönd zenéjével susogja a szám,
    az erővel csengem szaporán,
    a hóval, mely szűk szobád ablakán
    bedereng, s álmomban, álmom után,
    tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Forrás: Lélektől lélekig