https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • William Shakespeare – Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz

    Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
    szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
    tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
    s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
    Ha túlelfogult, megrontott szemek
    ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
    csalfaságuk horoggá mért vered,
    rákötni a szívem ítéletét?
    Mért tartsa szívem külön partnak azt,
    amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
    S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
    s fessen rút arcra szép becsületet?
    Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
    Ezért betege most a torzításnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm – Este

    (Vas István fordítása)

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett Browning – Nem illek hozzád

    (Kardos László fordítása)

    Nem illek hozzád. Fejedelmi Szív!
    Más a te sorsod, más az én utam.
    Ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
    ámuló szemmel néznek össze hív

    angyalaink. Királynők kegye hív
    vendégül téged, gondold meg, uram,
    mesterhez illő fény vár magasan,
    s izzóbb szemek, mint az én primitív,

    könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
    e fáradt, kóbor, koldus énekest,
    akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –

    ragyogj a lámpák lángkörébe fenn –
    fölkent homlokod s harmatos fejem
    már csak a halál kapálhatja egybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – 116. szonett

    (Arany János fordítása)

    Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
    Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
    Mit változás valaha megváltoztat,
    A mely a hűtelenhez hűtelen.

    Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
    Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
    Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
    Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.

    A szerelem nem rabja az időnek,
    Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
    Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
    Mert az ítélet-nap sem éli túl.

    Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
    Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!

    Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása

  • Olavo Bilac – A pók szerelme

    Nézd, bársonyos busa potroha hogy remeg,
    nyolc csillogó szemében parázsló furcsa láz,
    lustán sütkérezik a nyári nap meleg
    fényén, és leng mögötte az ingó kusza ház.

    Nyugodtan szállhatok, ne féljetek, legyek!
    A vágytól elbutítva elpetyhüdt a vadász.
    Állkapcsa lóg, s mohón várja a szörnyeteg,
    hogy gerjedő hevét már lehűtse kurta nász.

    Jön már a hím. Nézd, hogy fut, hogy rohan a falánk!
    Dalként felzeng a perc, sajgó gyönyöre mély;
    egy napsugár tüzében a háló csupa láng.

    A nőstény jóllakott s holtan hull le a férj…
    Boldog, kit akkor szúrt át az orgyilkos fulánk,
    mikor a vég öröm és gyötrelem a kéj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo – Mert minden földi lélek

    Szabó Lőrinc fordításában

    Mert minden földi lélek
    valakibe
    átszáll, mint illat, ének,
    láng vagy zene;

    mert minden élet annak,
    amit szeret,
    rózsákat mindig ad vagy
    töviseket;

    mert április a lombnak
    víg zajokat
    s az alvó éj a gondnak
    nyugalmat ad;

    mert vizet a virágnak
    az ébredő
    hajnal, a cinkét a fáknak
    a levegő,

    s mert a keserű hullám
    ha partra hág,
    a földnek, rásimulván,
    csókokat ád:

    én, csüggve karjaidban
    az ajkadon,
    a legjobbat, amin van,
    neked adom!

    Gondolatom fogadd hát:
    csak sírni tud,
    ha nincs veled, s tehozzád
    zokogva fut!

    Vágyaim vándorolnak
    mindig feléd!
    Fogadd minden napomnak
    árnyát, tüzét!

    Üdvöm gyanútlanul és
    mámorosan
    hízelgő dalra gyúl és
    hozzád suhan!

    Lelkem vitorla nélkül
    száll tétova,
    s csak te vagy íme végül
    a csillaga!

    Vedd múzsámat, kit álma
    házadba visz,
    s ki sírni kezd, ha látja,
    hogy sírsz te is!

    S vedd – égi szent varázskincs! –
    vedd a szívem,
    amelyben semmi más nincs,
    csak szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Menotti del Picchia – Szerelem

    Rónai Pál fordításában

    Minden szeret!
    A csillagok, rovarok, gyökerek
    lehiggadt vággyal vagy vad szenvedéllyel,
    az ég, a föld, a nappal és az éjjel,
    minden szeret, minden szeret!

    A szakadékok torka csupa kéj,
    van, kit magához húz a buja mély,
    csókja szédítő, ölelése izmos,
    ölébe láz von s tébolyult szadizmus,
    szólongat folyton és kínálja keblét,
    hol vágyat és lázt csillapít a nemlét.

    Vagy figyeld, hogyan ölel a lián:
    fojtva, szorítva kúszik fel a fán
    s a szálfa kényes, vastag törzse roppan
    – a nő szerelme sem tud ölni jobban –
    felfut egészen a lombokig a
    sajgó erotika,
    mint hogyha csók közt fojt két vad, meleg kar,
    vagy rádtapad egy száj s lihegve megmar.

    A szerelem s a halál násza titkos:
    egy bomlott csókban, két parázna cinkos,
    ha találkoznak, ellobban az élet.
    A kéj – vad szenvedést ígér,
    gyönyör – csak az, ami gyötör,
    és elpusztulsz, ha vágyadat kiéled,

    Ezért látsz mindenütt, bárhova nézel,
    szerelmet, mely öl, életet emészt el,
    mely csellel harcol, akár a gyökér
    s a föld nedvét szívja, ahova ér,
    vagy fáj és szenved, mint a terhes ág,
    mely földre hajlik s tiszta égbe vágy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • François Villon – A testamentum (részletek)

    Faludy György átköltésében

    I.

    Az őszi sárban már magamban járok,
    s lábam nyomában a Kaszás üget,
    hajam deres lett és az utcalányok
    másnak mutatják már a mellüket,
    s a csillagok is már fakóbban égnek,
    mint egykor égtek, mikor este lett:
    ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
    s az út sarának vézna testemet.

    II.

    Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
    emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
    mikor félig fejemre szállt az álom,
    s elmorzsoltam már rég az estimát:
    hirtelen belémnyilalt a sötétben
    a rémület, hogy egyszer meghalok,
    s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
    s hogy fákat láttam, holdat és napot,

    III.

    hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
    de nekem nem lesz szavam és dalom,
    és a bitang sors, mely nem adott enni,
    végül sarat dagaszt az ajkamon:
    hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
    s ha már a sírba tettek, e kevés
    örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
    s nem lesz soha, de soha ébredés.

    IV.

    E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
    fúrják bikák agyába a karót,
    a verejték nyakamig elborított,
    s hörögve haraptam a takarót,
    görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
    s hogy elkergessem ezt a látomást:
    könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
    szememmel Vallát vagy a Gorgiászt…

    V.

    Azóta a pimasz nők, a rideg
    barátok, a polgárok közönye,
    a hosszú vándorutak a hideg
    erdőkben és a hóhér kötele
    másra tanított; s mert kiürítettem
    a mély pincék minden lőre-borát:
    nem félek többé s a halállal ketten
    régen vagyunk már pertucimborák.

    VI.

    Mert korbáccsal vert engemet az élet,
    s nem voltam Isten választott fia,
    egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
    s lábamnak hányszor kellett futnia,
    és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
    s az urak hiába fennek rám fogat,
    ollójával e rút Kor és az Állam
    nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
    …

    XLVI.

    Ültessetek fejem fölé egy árva
    kis szilvafát s mellemre pázsitot,
    de a kék ég szerelméért ne drága
    márványtömböt vagy gőgös gránitot:
    rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
    s bár hóhérkézben lengett életem:
    az úgynevezett úri tisztességhez
    mégis túl tiszta volt az én nevem.

    XLVII.

    S ne törődjetek halotti torommal,
    jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
    s ha nem nagy munka, írjátok korommal
    vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
    középnagy kőre, amilyen a réten
    a lábatok alatt ezer akad:
    hogy úgy ki és mi volt az életében,
    ki itt enyészik lenn a föld alatt.

    XLVIII.

    S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
    oda, hol szebben szaglik a virág;
    s talán, ha majdan kettőezret írnak
    Krisztus után, még tudja a világ,
    hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
    s mély serlegekből hogy itta a bút,
    s hogy indult végül álmos és kanyargó
    vizekre, honnan nincsen visszaút.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – Végső töredék

    Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
    gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
    Ahogy lélekben égtem, benned égek:
    a fahasáb sokáig küszködött
    lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
    de most táplállak, benned égek én,
    s e rémség poklában lesz szelíd lényem
    e földön túlvilági rém.

    Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
    és szabadon a kín-máglyára léptem.
    Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
    a szívemért, mely némán kimerül.
    Még az vagyok valóban, aki ég?
    Emlékeket sem tűrök idebenn.
    Ó élet, élet: kinti lét.
    S a lángban én. Nem ismer senki sem.

    (Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
    ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
    nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
    Ne keverd ebbe régi ámulásod.)

    Forrás: Lélektől lélekig