Kategória: Világlíra

  • Carmina Burana

    középkori latin vágáns vers (12–13. század), ismeretlen szerző

    Míg kocsmában jól időzünk

    (In taberna quando sumus)
    Fordította: Weöres Sándor

    [1]
    Míg kocsmában jól időzünk,
    föld bajával nem törődünk,
    kockát, kártyát kevergetünk,
    ugyan nekiveselkedünk.
    Mit csinálunk a kocsmában?
    pénz nyit pincét általában,
    ez kérdésünk magva éppen,
    hallgassátok, elbeszélem.

    [2]
    Ím, ez játszik, ím az iszik,
    amaz erkölcstelenkedik.
    Aki játékban időzik,
    annak olyik levetkőzik,
    a másik jól felöltözik,
    zsákja pénzzel töltekezik.
    Senki sem fél itt haláltól,
    Bacchust tétként vetni bátor,

    [3]
    azaz: borért melyik fizet?
    Így iszik a diáksereg:
    Egyszer dutyiban ülőkért,
    majd háromszor az élőkért,
    négyszer a hívő seregért,
    ötször a halott hívekért,
    hatszor könnyű némberekért,
    hétszer szegénylegényekért,

    [4]
    nyolcszor bűnös barátokért,
    kilencszer rossz csuhásokért,
    tízszer a haragosokért,
    tizenegyszer hajósokért,
    tizenkétszer vezeklőkért,
    tizenháromszor ölőkért,
    császárért s pápáért végül
    iszik bárki nyakló nélkül.

    [5]
    Iszik pénzes, iszik dolgos,
    iszik csuhás, iszik zsoldos,
    iszik szolga, iszik dajka,
    iszik tolvaj, iszik szajha,
    iszik emez, iszik amaz,
    iszik derék, iszik pimasz,
    iszik szőke, iszik barna,
    iszik tudós, iszik balga,

    [6]
    iszik szegény, iszik beteg,
    iszik aggastyán és gyerek,
    iszik főpap, iszik dékán,
    iszik húgom, néném, bátyám,
    iszik apám, iszik anyám,
    iszik minden egyáltalán,
    iszik száz és iszik ezer,
    egész világ nyakal, vedel.

    [7]
    Bizony hatszáz pénz is kevés,
    mikor jól megy a vedelés,
    és a borban korlát nélkül
    vígan minden összebékül.
    Minket rágnak minden népek,
    mért maradunk mind szegények,
    aki ránk néz görbe szemmel,
    nem is lehet igaz ember.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek

  • Adolf Meschendörfer – Erdélyi elégia

    Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
    A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
    Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
    egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.

    Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
    Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
    De holtak felett arat az istenadta nép,
    s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.

    Más a március íze, a széna szaga más,
    másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
    Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
    megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

    belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
    mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
    Érces ragyogással futnak az évek elő,
    szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Byron – Egy újfunlandi kutya síremlékére

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Ha új lakót kapnak a temetők,
    nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
    a gyász pompázik szoborrá virulva
    és az elhunytat zengi név meg urna:
    nem azt, aki csakugyan volt, hanem
    akinek kellett volna hogy legyen;

    s a szegény kutya, a leghűbb barát,
    ki boldogan áldozza föl magát,
    kinek szíve gazdája szíve volt,
    dicstelen hull el, bármilyen derék,
    s földi lelkét megtagadja az ég:

    míg az ember, hiú féreg! csodákat
    s kizárólagos eget kér magának.

    Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
    rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
    aki kiismert, undor tölti meg
    tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

    Szerelmed kéj, barátságod csalás,
    szavad és mosolyod képmutatás!
    Neve nemes csak megromlott csírádnak,
    rád pirít minden becsületes állat.

    Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
    menj tovább – nem fajtádnak tiszteleg:
    barát emlékét őrzi ez a jel;
    egy barátom volt csak – s az itt hever.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek

    Ha napba nézek, én szemem se rebben,
    míg te pillogatsz,
    ez az egy játszma kettőnk közt,
    amelyben még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is, talán…
    Ne hagyj el. Éljünk együtt még mi ketten
    egymás oldalán.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Percy Bysshe Shelley – A szerelem filozófiája

    Forrás folyóba ömlik,
    folyó az óceánba;
    az egeknek folyton özönlik
    vegyülő suhogása;
    magány sehol; isteni jel
    s rend, hogy minden tünemény
    keveredjék valamivel –
    Mért ne veled én?

    A hegy csókolva tör égbe,
    habot hab ölel, szorít, átfog;
    egymást ringatva, becézve
    hajlonganak a virágok;
    a földet a nap sugara,
    a hold a tengereket:
    minden csókol… – S te soha
    engemet?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • William Blake: A mások bánata

    (Tótfalusi István fordítása)

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?
    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.
    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sujtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?
    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.
    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: AZ ISMERETLEN ADÓÁLLOMÁS

    Maurice Rostand

    ELSŐ FELVONÁS

    Egy költő szobája

    KÖLTŐ

    Éj van, magam vagyok és versem írom
    s míg tollam perceg a vékony papíron,
    zsong az egész világról, lebegőn,
    Kreisler, Chopin a messze levegőn,
    félbehagyott dalok, melyekbe bú-vert,
    tört, ifjú életét temette Schubert…
    Mit fogjak én a rádión? Egy angol
    hullámon Petrazzini énekel,
    nem látni vastag testét, mely lehangol…
    Nem Rigoletto… Caruso se kell…
    Egy hanglemez.. . Ó, nem kell ez sem és
    irodalom se, színház, csevegés…
    Jeritza… Hódít hangja kelleme,
    de énnekem ma más hang kellene,
    szeszélyes és életlen, titkos ének,
    mit küld egy ismeretlen állomás –
    vigasztalásul a költő szívének –
    egy hang az éjbe, távoli, csodás…
    Vaktában leljük meg a csodát…
    Ó, lóverseny-eredmény!… Ne tovább!
    “Szép bútorok…” A reklám-nagyharang.
    Írjunk.

    A költő nyitva hagyja rádióját és ír.
    Egyszerre valami csodálatos ének,
    valami csodálatos hang hallik,
    nagyon messziről és mégis közelről.

    Jaj, ez a hang!

    A hang ismeretlen nyelven énekel.

    Jaj!  
    
    

    A dal befejeződik. Máris vége a rövid önkívületnek.
    A költő kétségbeesetten kiált föl:
    Ez a hang…

    MÁSODIK FELVONÁS

    Ugyanott

    KÖLTŐ egyedül

    Vajon svédül, oroszul énekelt-e,
    ki ellehelte hajdan azt a dalt,
    mi volt a nyelve és mi volt a lelke,
    mely hirtelen az éjszakába halt?
    Ki szólt a Földhöz ily búsan tűnődve,
    Európa végén, erdők megett?
    Ki így dalol, az bizonyára szőke,
    azóta én egy hangot szeretek…
    Észak felé volt, arra, merre Oslo –
    megnéztem az ujságomban legott –
    bár az a dal s a messzeségbe foszló
    hang szinte a fülembe zokogott.
    Fogjuk ki most… A véletlen talántán
    megadja nékem újra a kegyet.
    Ezernyolcszáz. . . Mint egy lázas találkán,
    várom… Ha jön, érette elmegyek…
    Hullámokon túl, ködbe és esőbe,
    csak hívjon az a régi-égi szó.
    Oslo. . .

    Egyszerre újra felhangzik a régi dal.

    Igen, ez volt... A hangja szőke!  
    
    

    Köszönöm néked, drága rádió.
    A részletes műsor is itt van, íme.
    Lássuk hamar, ki ő s mit énekel ma?
    “Szomorú dal”. Mindössze ez a címe…
    Az énekesnőt ugy hívják, hogy Elma.
    Megyek, futok… Futok egy hang után,
    add a bőröndöm, szürke, kék ruhám…
    Inasához:
    Semmit se küldj el a címemre.

    INAS

    Máris  
    
    

    utazni tetszik?

    KÖLTŐ

    Meg ne tudja Páris.  
    
    

    Bizonytalan időre, ismeretlen
    városba, távoli országba mentem.
    Ha rokonaim már idegesek,
    mondd ezt nekik: egy hangot keresek.

    HARMADIK FELVONÁS

    Ház Oslóban. Egy zenész szobája. Aggastyán ül
    hangszerei között.

    KÖLTŐ

    Bocsánatot kérnék. Egy nagy szívesség
    miatt zavarnám. Szólhatok-e?

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Tessék.
    
    

    KÖLTŐ

    Egy nőt keresnék, kit ön ismer, Elmát
    igen szeretném…

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Jaj, hogy mondjam el  
    
    

    hát. . .

    KÖLTŐ

    Párisban hallottam egy este hangját
    s fölismertem azonnal ritka rangját
    és nem feledtem el többé, soha.

    ÖREG ZENÉSZ

    Én voltam egykor a professzora.

    KÖLTŐ

    Aztán e hangért a vonatra ültem.

    ÖREG ZENÉSZ

    Ó.

    KÖLTŐ

    Néma hómezőkön átrepültem.  
    
    

    Völgyön-hegyen vitt szilajul a gyors,
    egy hang miatt…

    ÖREG ZENÉSZ

    De...
    
    

    KÖLTŐ

    Kedvezett a Sors.  
    
    

    Hisz itt vagyok. Megvívtam száz veszéllyel,
    hogy lássam Elmát.

    ÖREG ZENÉSZ

    Nézze. . .
    
    

    KÖLTŐ

    Még ma éjjel.  
    
    

    a

    ÖREG ZENÉSZ

    De testtelen.
    
    

    KÖLTŐ

    Mért mond ilyent? Nem értem, mit beszél.

    ÖREG ZENÉSZ

    Szegényke meghalt, Elma rég nem él…
    Tíz éve már… És az a dal, ami
    a rádióban szólt…

    KÖLTŐ

    Ne mondja ki,  
    
    

    legyen enyém a perc, hogy üdvözülten
    zengett a szíve énfelém az űrben
    s arcom olyan fehér lett, mint a hold,
    mert Elma akkor énnekem dalolt.
    Vagy azt hiszi, mikor a végtelenben
    két lélek összecsattan, egybelebben,
    nem támad abból égi szikrafény?
    Egy szót se, hadd megyek így vissza én. . .
    Itt az igazság, bennem, és nem ez.
    A lelke szólt hozzám, nem a lemez!

  • Villon – Faludy György: A haláltánc-ballada


    Ott ült a Császár. Dús hajában
    hét csillag volt a diadém.
    Rabszolganépek térden állva
    imádták, barna köldökén
    a Göncöl forgott, válla balján
    lámpásnak állt a holdkorong:
    de a bohóc sírt trónja alján:
    „Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
    nincs szív, mit kardom át ne járna,
    enyém a föld!” … S hogy este lett,
    egy csontváz tántorgott eléje
    s elfújta, mint a porszemet.

    – Kényúrként éltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Gót ablakában sírt az Orvos:
    „Uram, nektárod merre nő,
    amely ír minden kínra s melytől
    meggyógyul minden szenvedő?”
    S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
    táncolta végig a szobát,
    kezében mély ólomkehelyből
    kínálva színtelen borát:
    „Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
    s nincs seb, mit heggel nem takar,
    igyál testvér; e mély pohárból,
    csupán az első korty fanyar.”

    – Kontárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A kútkávánál állt a Gyermek,
    szakadt gyolcsingecskében, s rőt
    topánban, s nézte lenn a vízben
    képét, mely játszani hívta őt:
    …”Ha jössz: a holdleánytól este
    a cukrot süvegszám kapod,
    s minden pirosló reggelente
    békákon ugrálunk bakot.”
    “Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas
    siklót dagasztott zöld hasán,
    míg a Halál vihogva vitte
    anyjához a vörös topánt.
    – Balgán játszottunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Repedt tükrénél ült a Céda:
    “Hajamnak árja még veres,
    miért, hogy már a régi léha
    seregből senki sem keres?
    Ölem még izzó csókra éhes,
    mellem rózsája még kemény…”
    S az ablakon röhögve lépett
    be az utolsó vőlegény:
    “Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
    ma: holt szerelmeid torán
    hadd üljön nászlakomát a lárva
    ágyékod hervadt bíborán!”
    – Buján fetrengtünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Éjjel borult a háztetőkre,
    s kuvikhang szólt a berken át,
    midőn a Bankár útnak indult,
    elásni véres aranyát.
    Az útkereszten vasdoronggal
    hét ördög várta s a Halál;
    s mikor kardot rántott, a csontváz
    fülébe súgta: “Mondd, szamár,
    szamár, mit véded még a pénzed?
    Meghalsz s a kincset elviszem,
    s a kincs helyett eláslak téged,
    akit nem ás ki senki sem.”
    – Kufárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Aranypárnáin ült a Dáma,
    s üvöltve sírt: “ne még, ne még”,
    de ő már átkarolta drága
    csípői karcsú, gót ívét,
    “engedj csak még egy lanyha csókot,
    még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
    engedj csak még egy buja bókot,
    még egy szerelmes éjszakát” –
    de ő, rút foltot festve mellén,
    mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
    fehér testét nyakába vette
    és vitte, vitte, vitte őt.
    – Tunyán henyéltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Tüzénél állt az Alkimista,
    s óráját nézte, mely lejárt.
    “Isten vagy ördög: egy napot még,
    amíg megoldom a talányt,
    a végső, nagy talányt, amerre
    görebjeimnek ezre vitt,
    csak egy napot még, mert megfejtem,
    megfejtem holnap alkonyig.”
    “Nem fejted” – szólt a hang – “nem fejted”
    s vállára tette jéghideg
    kezét, míg felrobbant a lombik:
    “Aludni mégy most, mint a többiek.”
    – A Titkot űztük mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
    s a reimsi szentegyház előtt
    húsvét vasárnapján derékon
    kapta a hájas Püspököt:
    “Néked szereztem ezt a nótát,
    gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
    légy pápa, vagy próféta, rózsás
    hajnalködökbe öltözött,
    légy szent püspök, vagy rút eretnek,
    ki ég a máglya kormain,
    misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
    a dómok csonka tornyain!”
    – Álszentek voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A vén Paraszt már tudta s várta
    alkonytájt kinn az udvaron:
    “Görnyedt testünknek nincsen ára,
    s úgy halunk meg, mint a barom.
    Kaszás testvér! Sovány a földünk!
    könyörgöm, egyet tégy nekem:
    ha elviszel, szórd szét trágyának
    testemet kinn a réteken!”
    Ő rábólintott s vitte lassan,
    s úgy szórta, szórta, szórta szét,
    mint magvető keze a búzát,
    vagy pipacsot az őszi szél.
    – A földbe térünk mindahányan,
    s az évek szállnak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!