Kategória: Paul Geraldy

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Levél

Ez hosszu lesz, drágám! De van okom,
egy hónapig kell itt a csöndben élnem!…
Azt írtam én a tegnapi levélben:
“Erős leszek és majd belészokom!”…
Igen, erős vagyok… Mindig egy percig!
Aztán elém kerül a bánat. –
Ott van, bejárja a szobámat,
sarkomba kullog, az utamba fekszik,
a bútorok mellett sunyítva cselleng…
A csóktalan est, néma reggel elleng,
az éber éjnek nincsen vége-hossza
emlékeimmel babrálok motozva,
s kispárnádon nem illan a
lehelletednek és hajadnak illata…
Te nem tudod azt, hogy mi rossz!… mi rossz…!
Így, egyedül! Halott szobánk sivár,
nincs rend, se rendetlenség, semmi már,
tárgyak recsegnek, és zajuk kinoz,
szekrény meg ajtó oly furcsán kiált rám,
panaszkodik, hogy léte csupa gond,
és az ürességben busan zajong,
mint az első nem-sikerült találkán…
Most minden oly kisérteti: az ének,
gyermekkiáltás és a zongora,
lépcső nyikorog, ott künn lárma éled,
és elcsörömpöl, nem tér meg soha…
aztán a házban a dologtalan cselédek…
pöröl a Márta, odaáll elébed
s azt kérdi, mit főzünk ebédre…
Hát mit feleljek néki? Végre
nincs is étvágyam… Juj, de ostoba!…
Egyet kivánok még: akármi
történik is, e hónapot kivárni
türelmesen, hisz majd csak lepereg…
Tudom, tudom, hogy vannak emberek,
akiknek az idő most is gyorsan halad.
Hát próbálom biztatni magamat,
hogy nékem is elmúlik a muló nap
s akár a többi, olyan ez a hónap,
majd vége lesz… És írok, levelet!
Írok, írok, a ködbe lebegek,
Megyek utána a kis, kósza szónak.
Írok, írok, fecsegve teveled.
Mert a dolgok, miket naponta mondok,
nem mondhatók el így, ha nincs mosoly,
hang, mozdulat, enélkül oly bolondok…
és az egész egyszerre szétfoszol!…
Hát mit csináljak? folytassam tovább?…
Az ember azt hiszi, hogy az episztolát
elmélyitik majd a szép, tiszta szók,
de az efajta monológ
a levegőbe lóg,
s bár ékes is, rideg és száraz,
mert az ilyen kis locsogás
akkor finom, akkor csodás,
ha nyomba rá is vág: a válasz.
Magam vagyok, mint a szedett fa ága…
Szervusz, szivem. Szervusz, szervusz, te drága.
Igaz-e, mondd, az, amit múltkor írtál?
Hogy az ágyadba rám gondolva sírtál?…
Küldöm szivem, mely tele van tevéled,
beteg szivem, mely oly sokat vivódott.
Küldöm neked fájdalmamat, a mélyet,
gyötrelmem, vágyam, hosszu és csalódott
estém, s hogy ringassák sok üres éjed,
a csókjaim, a csókjaim, a Csókot…

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tűnődés

Van örömünk, van régi búnk,
mind a kettőnket egy csók andalít,
s tulajdonképp alig-alig
hasonlitunk.
Egy szó elég, csak egy szilaj,
és semmi pör,
örvény nyilik, és a vihar
kitör!
Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy
és tiszta, lágy,
de hát mihelyt bennünket elhagy
a vágy,
csak félig értjük azt, mi volt már,
és ott az átok…
Te, hogyha férfi volnál,
lennénk barátok?

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Sztereoszkóp

Nem, meg se nézem. Vidd e sok lemezt,
hol az utunkat látni, azt-emezt.
Emlék van a lelkemben, érzem innét,
eltávolítanád, ha közelítenéd.
Vidd a lemezt, mert korcs itt, ami elmúlt
s halottasan kisért a színtelen múlt,
elvesztve illatot, zenét, delejt…
hangsúlyoz egy-egy buta részletet
és fontosat elejt.
Hűbb akkor az emlékezet,
amely annyit felejt.
Az elkuszálja tán egy árnnyal
a vonalat, megbontva nemrég
jó rajzait, szépít, beárnyal…
De benne ép az emlék,
meghagyja ízét és szerelmét.
Az boldogságomat megója,
s ha szólok, eljön, ami rég volt,
a méze és a borsa-sója,
fölötte a hatalmas égbolt.
Mihelyt kezem csak egyet int,
tűnt percem élhetem megint.
Mindent megőrzött az s megőriz:
itt az a mámoros, vad illat,
a fenyveserdő, remegő víz:
itt a homokba csókjainknak
szél-íze, a nagy levegő-íz;
a falu itt és a kisutca,
hol egy napon annyit vitáztunk,
a visszatérés, hercehurca,
folyton civódó, furcsa lázunk,
s hogy szidtalak, micsoda vandál
és tűrhetetlen állapot,
mikor bosszantva válogattál
minduntalan képeslapot…
aztán sirásunk és a pardon…
a templomunk, villánk a parton…
kirándulásunk, a kerékpár,
melyet mi, mint bohém, derék pár
lonccal diszítgettünk… az ünnep,
sikoly, dal, bűve a könyűnknek,
a természet, s a nap, a részeg,
melynél sosem volt szebb, egészebb,
elhozza mind, mi szertefoszlott
és rajt lebeg a hangulat…
Hát azt hiszed, a sztereoszkop
az is ilyen képet mutat?
Nem érzed-e, mily bús, siralmas-olcsó
ez éles rajz, e fekete-fehér,
eleven múltra hull itt a koporsó,
kijönne, ám szorítja a fedél!…
Barátainknak feltárnád e kriptát,
hol életünk elsenyved, csakugyan?
Ámulnak ők majd, firtatják a titkát.
“Itt laktatok e pici faluban?
Szép táj! A fák! Ni itt a part is, itt hát…”
S nevetnek, hogy mért állok oly busan…
Mulass. Mutasd meg nékik az utunkat.
De a vidékeket, miket szerettem,
száz arcodat a változó keretben
meg se tekintem többé: engem untat.
Az én fejembe tündér kép rezeg,
s e sok adat semmit se tud felőle…
Poéta az emlékezet.
Minek csinálsz hát történészt belőle.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Vereség

Ez mégse járja! Nékem lágy a szívem.
Megpróbálom, hogy visszabántsalak,
ha bántsz. De nem megy, bárhogy is feszítem,
én sorvadok a gyötrelem alatt.
Te a nagy duzzogást is állod,
a durva nézést, hosszú csendeket…
Hát ne gonoszkodj vélem, áldott!
Ha szenvedek, én roppant szenvedek…
… Őrültség! Átadom a pengém,
bevallva, hogy mi a titok…
Most tudja már, hogy a gyengém:
él majd vele s még győzni fog…

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tűnődés

Kiváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
igér, s lángjuk előtör.
S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük, s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz izlésünk hasonló.
Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.
Már úgy mondjuk, mint szerepünk,
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,
mert már elkezdtük egyszer.

Forrás: MEK

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Nyugtalanság

A kacajod oly könnyedén,
oly légi-fényesen repes
az árnyban, ahol élek én.
Nagyon erős. Tökéletes.
Ezt nem szeretem, ne nevess.
A házban ettől annyi fény, vagy
egészség száll szét szüntelen,
hogy önmagadnak is elég vagy.
Így félek, és az kell nekem,
hogy szenvedő légy, álmatag,
cicáskodó is, és magad
kicsinynek érezd, sírni tudj,
bús, gyenge nő, ki nem ragyog.
Mert akkor nem szeretlek úgy.
És sokkal nyugodtabb vagyok.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Dualizmus

Most magyarázd el, minthogy érthetetlen,
mért szólsz te így: “a zongorám, virágom”
s: “a könyved, a kutyád”… Aztán, te lelkem,
sokszor így is kiáltasz önfeledten:
“majd megveszem ezt-azt, ha látom,
az én pénzemből, amit félretettem”.
Csak a közöst, mindig azt emlited!
Ilyesmiből mi kérdést nem csinálunk;
enyém, tied, enyém, tied.
Ha igazán szeretsz, minek?
Mondd: “könyv, kutya”, és így valld a hited:
“a mi virágunk”.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Vallomás

Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.

Forrás: MEK

😊