Kategória: Paul Geraldy

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Összebékülés

Megint haraggal váltunk el. Miért?
Mindegyikünk pedig fűt-fát igért,
hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,
mostan nem én kezdtem. De te… Te kezdted…
Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem…
Szóval faképnél hagytál kereken!
És odamondtál az ajtóba’ nékem,
azon a hangon! Fájt a büszkeségem!
Erőltetett könny lángolt szemeden!…
Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán
mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.
Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.
Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.
Talán, mivel hasonlitunk. Talán,
mivel együtt ülünk minduntalan.
Az ember ingerült lesz végre, sértett.
Mindent meg akar érteni… Na érted?
Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.
Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.
Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.
Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad
keresni mindég a “nagy” vágyakat!
Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!
Te! Oly silány dolog az a szerelmi
kéjmámor és egyéb… hát hagyjuk el mi,
mostan szeressünk igazán, bután!…
Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután
ne lássuk egymást annyit… Életem,
szeretjük egymást: ez kétségtelen.
De szörnyü, hogy mindig erről beszélünk.
Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,
majd megtörténik az, mit ki se mondunk.
Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,
boldogjai leszünk e bús világnak!
Új, új öröm vár, új csók vígasza.
Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!…
De holnap aztán jöjj korán haza.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Kétség

Te ezt mondod: “Egész nap
reád gondoltam epekedve”.
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: “Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva”.
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör…
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Féltékenység

Hát féltelek. Most lenn vagy a vidéken
s magamra hagytál. Nem veszem zokon!
Hiszen tudom, hogy sem neked, se nékem
nem oly mulattató a sok rokon.
De bánt a féltékenység és a kétség,
hogy a tavaszt velük töltöd te lenn…
Mert elfedtet engem is e kékség…
Te jársz, te az eszembe szüntelen!
Szeretlek részegen, porig legyőzve.
A szerelemtől sírok és dühtül.
Agyamba képed imbolyog e gőzbe:
te csak mulatsz, mint az, aki üdül!
Hát féltelek ott a nagy nyugalomban.
Ott langyos és derűs ma Párizs!
Csodás! Előttem kalamáris,
és levelet firkantok máris
neked, ki ott élsz, ahol annyi lomb van…
Biztos, azt a virágos, sárga-szalma
kalapod hordod, mely oly szépitő
fénykört lehet bőrödre ráfuvallva.
És elfeledtél! A vidék unalma
csinossá tett… Ó, ez a szép idő!
Jaj, sírni tudnék a haragtól!
Múlt hónapban mindig esett;
pont most viszik el, éppen akkor,
mikor a legszükségesebb!
Ily lángra még a szívem sose lobbant.
Az enyhe levegő is kába
örömmel árad a szobába.
Dühös vagyok rád, mint a rokkant,
s azt akarom, szenvedj te is lenn.
Nem szép kivánság. S buta roppant.
De úgy szeretlek! bizonyisten!
Azt kívánom, bár meggyülölnéd
érettem a tavaszt és azt, mi szép…
s elégedett lennék fölöttébb,
ha fájna a fejed is, picikét.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tűnődés

Mindég, örökké… Frázis, buta, nem szép,
de mint a leckét mondom egyre fújva!
Elhagyni egymást? Mit?… Ez képtelenség!
Őrültség, gazság!… Ó ismételd újra!
Hiszen nekünk úgy kell a végtelenség.
… De ha barátom így szól: “Az egyetlen
ő lesz, ki minden nőt megsemmisít.
Mit félsz? Hűek maradtok majd ti ketten…”
az fáj kicsit.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lelkek, divatok, stb…

Nő vagy, s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mivel
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak: egészen újnak látszol,
és mindig újra tőrbe ejtesz.
Tudod, hogy az idő a nagy rossz,
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cseleskedsz és ravaszkodsz
s más-más szemekkel jössz felém:
bőrödnek a nyakadba’ lengő
boád ad nem-várt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő…
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned, és megbomlok ott,
mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett,
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te, hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindig új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról egykoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni…
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd hogy a fürtöd szép kigyóit
lesimitom a hajadat,
csalódva látom azt, mi bódít,
a homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat…
Hiába keresem a parázst,
kis, röpke lelked, nincs vigasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlitasz.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Véletlen

Ha nem ismertük volna egymást!
Ez is előfordulhat, kedvesem, lásd,
mit tett a Sors érette, érezed,
hogy így szeressünk, s mi legyünk ezek?
Te így beszélsz: “Mi egymásnak születtünk”.
De össze kellett hatni ezer oknak,
esélynek, véletlennek, jaj de soknak,
hogy létrejőjjön ez, szóval szerelmünk.
Vedd fontolóra, mily rossz volt sorunk,
amíg bolyongtunk, árva páriák,
s hogy az idő nagy és nagy a világ,
s megeshet, hogy nem is találkozunk.
Jut-e eszedbe néha szép kalandom,
hogy boldogságunk volt veszélyben, és
mi húzta a szívünket egybe, vajjon
mily távoli-titkos nehézkedés?
Tudod-e, mily bizonytalan körökre
vont az az est, s gondolsz-e arra, hátha
egy csöpp szeszély, egy fejfájás, egy nátha
eltávolított volna mindörökre?
Még meg se mondtam ezt a szörnyüséget:
mikor először láttalak, a bálon,
szépnek se látszottál nekem, csodálom,
alig vettelek észre téged.
Barátnőd érdekelt, ki nevetett,
csak azután találkozott szemünk.
Képzeld el, hogyha akkor nem merünk,
te meg nem értsz, s én nem vallok neked.
Ma este hol lennénk, ha akkor este
előbb visz el anyád, na látod,
ha nem pirulsz el, s én arcodba lesve
fel nem segítem néked a kabátod?
Mert emlékezz, ez volt csak az oka.
Ha sietünk, ha késünk,
most semmi sincs, se részeg ölelésünk,
sem ez a nagyszerű csoda!
Hát akkor nem vagyunk ma boldogok!
Akkor nem ülsz így oldalamnál!…
Édes szivecském, mily bolond dolog,
de arra a betegségedre gondolok,
amelybe majdnem belehaltál…

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság…! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szivek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tünt,
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes…!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!…
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!… S az ajtót tegye be!…
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét… mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep…
Milyen sötét is van. Nem látni semmit…
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Derű

Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!
Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást! Érted? És
légy egyszerűbb! Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba’ ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk: “Szerelem”?
Ne kultiváljunk ily ízléstelen,
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:
“Szivem”, “Szived”, “Szivünk”. Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is “Szivünk”: csak te meg én, s szerintem
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor
szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a “Szivünket”, buta szó!
Legyünk mi!… Az igaz, ha künn a zajban
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.
Természetes. És érthető. De semmi.
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni.
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat… És, lásd, ez a helyes!

Forrás: MEK

😊