(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Szomorúság
A Múltad!… Ó igen, a Múltad!
Mert Múltad is van, víg és szomorú…
Elgondolom, hogy megtanultad
már azelőtt, mi az öröm, mi a bú,
fejedbe apró és nagy, régi gond,
sok látomány, s nem élek itt!
Mondd el ezeket újra, mondd.
Még nem tudom jól az emlékeid.
Szemed mögött az éj van, a titok!
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal
a fényben ugráltál nyitott,
zilált és hosszu hajjal,
mint ezen a fotográfián?
Mesélj. Igaz-e ez? Igaz?
E fényképhez hasonlitasz,
hol szép se vagy, te csitri lány?
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél?
Mire gondoltál? És miről beszéltél?
Bús volt az életed, vidám?
Megvolt valóban ez a nagy
kert és a rácsa? S e butuska
és borzadalmas-furcsa fruska,
biztos vagy, kérlek, hogy te vagy?
Ez a kalap, e szörnyü, csúnya-ódon,
a kalapod? Biztos vagy ebben?
És e régi sok ember itt mi módon
ismerhetett előttem? Lehetetlen.
Ők vittek első útra, talmi
kirándulásra és nyaralni,
velük ültél vonatba, éjjel?
Ők fogták a kezed, szeszéllyel
vállukra kapva és becézve,
gügyögve füleidbe: “Nézd te…”
Jaj mért nem hagyták énnekem
már akkor ezt a szerepem?
Én elvittelek volna téged
egyedül, kóborolni, messze,
mutatva száz csodás vidéket,
milyen a nyár, milyen az este
s a hosszú út porába veszve
szép és szelíd kis falvakat.
A Földet adtam volna néked,
vezetve értőn, hallgatag.
És annyi tájtól, a parázsló
égtől, vidéktől és a város
fényétől tán kicsit sugáros
lett volna a szegény varázsló…
Tudják ezek az emberek,
mit vettek el tőlem, szívem?
De változtatnunk nem lehet.
Hiába. Vége van. Igen.
És e sok ember, mindahány,
milyen közönséges, silány.
Hidd el, ha köztem és teközted
valami harc, vagy durva szó van,
ők teszik, kik odakötöztek
magukhoz s a vakációban
elvittek falura, ligetre,
mert a nyomuk lelkedbe éghetett…
Ne gondoljunk hát többet erre.
S most tedd el a fényképeket.
Forrás: MEK
😊
