Címke: 1848

  • Szabó T. Anna: A reformkori nők

    A férfinek hazája volt,
    a nőnek otthona,
    a férfié a parlament,
    a nőé a szoba,
    hová a fáradt férfifő
    mint révbe, visszatért,
    hol békét, ártatlan derűt
    és megnyugvást remélt.

    De olvastak az ifjú nők
    és szólt a zongora,
    hömpölygött, mint az áradat,
    reform, romantika,
    és szabadság és szerelem
    úgy összetartozott,
    mint a választott férfivel
    szerelmes asszonyok.

    A csitrik függönyök mögül
    lesték Vasvári Pált,
    a Szendrey-lány megszökött,
    lapokban publikált,
    rokonát, Wesselényijét
    imádta Polika,
    és Angliában agitált
    Pulszky Terézia,
    a március felpezsdített
    szűk otthont, tág hazát,
    s a reménység a lelkeket
    mint bor hatotta át.

    Csatába ment a katona
    a nagy eszmék után,
    vele maradt a szerelem,
    hátramaradt a lány –
    dörgés, villámlás: ágyú, kard,
    esőz a honfivér
    – s amelyik nő nem menekül,
    mit is tehetne? Vár.

    Az asszonyé a vakremény,
    a férfié a tett –
    de férfié lesz a remény
    és asszonyé a tett:
    mert leng a fekete-piros,
    a gyász, vér zászlaja,
    Világosnál lement a nap,
    s tán nem kel fel soha –
    veszve szabadság, szerelem,
    és harcos ifjai –
    a tiprott földből a remény
    hogy sarjadhatna ki?

    Ablaknál áll a feleség,
    ajtóban az anya:
    és elesettet, bujdosót
    mind visszavár – haza.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Március idusára

    Vannak napok, melyek nem szállnak el,
    De az idők végéig megmaradnak,
    Mint csillagok ragyognak boldogan
    S fényt szórnak minden születő tavasznak.
    Valamikor szép tüzes napok voltak,
    Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
    Ilyen nap volt az, melynek fordulója
    Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

    Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
    És lángoló Petőfi szava zengett,
    Kokárda lengett és zászló lobogott;
    A költő kérdett és felelt a nemzet.
    Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
    Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
    Szépség, igazság lassan megy előre,
    Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

    De azért lelkünk búsan visszanéz,
    És emlékezve mámoros lesz tőled,
    Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
    Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
    Mely új tavaszok napját égre hoztad,
    Mely új remények ibolyáját fontad.
    Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
    Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A MAGYAROK ISTENE

    Félre, kislelkűek, akik mostan is még
    Kételkedni tudtok a jövő felett,
    Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
    Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

    Él az a magyarok istene, hazánkat
    Átölelve tartja atyai keze;
    Midőn minket annyi ellenséges század
    Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

    Az idők, a népek éktelen viharja
    Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
    De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
    S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

    Nézzetek belé a történet könyvébe,
    Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
    Mint a folyóvízen által a nap képe,
    Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

    Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
    Ezer évig azért tartott volna meg,
    Hogy most, amidőn már elértük a révet,
    Az utósó habok eltemessenek?

    Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
    Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
    Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
    Ily gunyos játékot gyermekeivel!

    A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
    S büntetéseit már átszenvedte ő;
    De erénye is volt, és jutalmat érte
    Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

    Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
    És boldogság lészen a te életed…
    Véget ér már a hétköznapi vesződség,
    Várd örömmel a szép derült ünnepet!

    Pest, 1848. április

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: 48. március 15.

    Ó régi szép est… tündöklő siker,
    Mikor jön egyszer hozzád fogható,
    Dicsőséged az egekig ível,
    A deszkáidon tetté vált a szó.

    Igen, az Ige testté lett, derék
    És lelkes nézők tapsoltak neked,
    Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
    A gondolatszabadság született.

    Aktoraid: Petőfi, Jókai,
    Vasvári, Táncsics és a korai
    Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
    Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
    Ki Jókainak szívére hajolt…
    Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

    Forrás: MEK