(Október 6-án)
Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
veré az eltiportakat;
Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
s gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílt a szánk,
s undorral lett szívünk tele:
Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
alkottak a romok helyén,
S egymásután kerül oda
Palota mellé palota,
s szenny helyébe fény.
És – óh öröm! – az ifjú tér,
Hol annyi könny foly s annyi vér,
Szabadság-tér leve,
S – óh diadal! – ahány az út,
Mely mint sugár a térre fut,
mindannyin egy mártír neve.
S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
fenségben és dicsőn:
Szabadság-hirdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
melynek jelképe lőn.
S azt mondják, hogy mártírjaink
Fel lesznek rája írva mind
márvány- vagy érclapon,
És évről-évre ifjú, agg
Elébe zarándoklanak
egy szent emléknapon.
Járok-kelek az utakon
S a hősök nevét suttogom,
és áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörül,
Hogy ama ház köveibűl
szeme már mit se lát.
De csakhamar lelkem borul
S elémbe egy kérdés tolul:
„Tán jobb volt ezelőtt…
Tán kár, hogy aki erre jár,
Nem látja többé a sivár
nagy emlékeztetőt…”
S lassan leszáll az éj csönd,
És hallom, hogy a légbe’ fönt
halk sóhajtás repül.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
beszélnek a jövő felűl.
A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
s lenéz, magyar, reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: „Ne feledd
Október hatodikát!
S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott,
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt –
És tégy egy csöndes fogadást
a Szabadság-terén!”
1900 körül
