Menekülés közben, hogy betértél,
szűk konyhánkban, matracokra dőlve
elnyújtattad végre fáradt lábad,
le nem merted vetni szűk cipődet,
lábadat, a sebest-bedagadtat
féltél, hogy többé be nem fogadja.
Három napig ültél fent a liftben,
hatodik emelet magasában,
romok közt a szűk üvegkalitban,
körülötted villanyfény-pokolban
bombák robbantak fel mennydörögve.
Három napig fenn az égzengésben
reszkettél egy háromlábú széken,
negyedik nap, megállt az ostrom,
romok közt a nyaktörő magasból
térden, hason, esve, csúszva szöktél
porban, romban, hóban hempergőzve.
Amire az utca-szintre értél
– nem zihálni! – álltál szívdobogva
néptelen, visszhangos sivatagban.
Elhagyott utcákon általkúszva,
leső fegyverek közt zsibbadozva,
elhagyott kísértethídon által
egymagad az éjben át Budára:
polgárok a pincékben lapultak,
katonák a futóárkok mélyén,
batyuk, hullák fölött botladoztál
havas kerten át ajtónkig érve.
Szűk konyhánknak melegén remegve,
matracunkon némán végigdőlve,
két kezedben reszketett a bögre,
kanala koccanva vert falához,
míg a hóból olvadt lötty teában
elolvadt a szaharin kristálya.
Kilenc éhezőhöz tizediknek
meg nem tűrt a menekvők tanácsa
s néhány óra múltán útra váltál,
havas küszöbünkön általléptél,
golyók-átszabdalta havazásba,
éjbe, fagyba, halálba, magányba.
Könyörgésed visszhangos teremben
szívem magas falai közt szálldos,
lassú lépted havon megcsikordul,
imbolyogva tűnsz a hóesésbe,
s némán bolyongasz tovább a szívemben.
Forrás: Magyarul Bábelben
