Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd, hogyan ragyog
Szíved fölött, a melled közepén,
Csodáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.
Szememből földre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt’ ne járj, mert ott sóhaj terem.
Ha szomjazol, hát asszúbort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok,
S ha érzed, hogy az íze keserű –
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel –
Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba – nincs puhább faágy,
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.
Forrás: Lélektől lélekig
