https://verskucko.com

Címke: áldás

  • Beney Zsuzsa: Gyertyaszentelő

    Biztosan jár az imbolygó hajóban
    gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
    sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
    lángok zizegő zajában, időtlen
    idejében a fénylő pillanatnak,
    amikor – gyermek maga is – a gyermek
    sorsát viszi két törékeny kezében.

    Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
    biztosan jár az imbolygó hajóban.
    Karjaiban a cseppnyi test a lángok
    éveiben, a földalatti árnyak
    rácsai között érik a halálra.
    Végtelen tengerén a fájdalomnak
    lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
    gyermek-szívében eszméli a titkot,
    amit nem értett az angyal szavában:
    hogy „áldott vagy az asszonyok között”.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró,
    a hegyek ormán lilul a hó,
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem,
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad,
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.

    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Sík Sándor: Áldás

    És a hegyen még egyszer visszanéztél
    És megálltál és magasra emelted
    Malasztos dús kezed.
    És szólottál: Útravalónak,
    Szeges ostornak, örök ösztökének
    Áldást hagyok neked:

    Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
    Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
    Amíg a látás hozzámig nem ér.
    És törvényt írok szomjazó fülednek,
    Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
    Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

    Futó lábadnak rendelést vetek,
    Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
    Föld ezer útján nappal-éjjel
    Pihenhetetlen szenvedéllyel,
    Míg el nem ér hozzám megint.

    És két kezedre jelet égetek,
    Hogy olthatatlan fájva fájjon
    És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
    Míg engemet ki nem tapint.

    És szíveden élő parazsat gyújtok
    Gyötrő és győzelmes jelül:
    Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
    De tenmagadra addig rá ne lelhess,
    Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
    És tengerembe vissza nem merül.

    Forrás: Magyar Kurír