Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…
Forrás: Lélektől lélekig
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Hajnalban hirtelen felriadok gyakorta,
fölkelt a virradat, vagy álmom csattanója,
vagy egy kedves madár dala, vagy tán a szél.
És munkához fogok, előbb mindenkinél,
előbb még a szegény, szomszéd munkás-lakóknál.
Fut az éj. Odafönn szemem tűnődve kószál,
s a hunyó csillagok közt választ csillagot.
Állva dolgozom, és együtt kelve ragyog
bennem a gondolat s a nap a fellegekben.
Tintatartómat az ablakpárkányra tettem,
mit árnyékolva föd, mint egy farkasodút,
a vadszőlő, amely száz kaccsal körbefut,
ott írok, félretolt ág-bogak sűrüjében,
s meg-megtörölgetem tollam a zöld levélen.
Forrás: Szeretem a verseket
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhűl a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szíve… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
Forrás: Lélektől lélekig
Ki elég bátor hinni, hogy
szükség van a gondolatára?
szépségre, jóra, ideálra?
Csak aki gyermek és bolond.
Nagy a világ s láttuk elégszer:
szépség s igazság ritka vágy,
győz a tömeg s a butaság,
ahogy a tömegen a kényszer.
Mi mégis csak nézünk magunkba,
bár reménytelen ez a munka:
– „Így szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.
S szól a bolond: – „Más ki segítsen?
Tékozlom magam és teremtek,
magam kedvére, mint az isten.”
Forrás: Lélektől lélekig
Egy táskaírógép most kapja meg
– a sors szeszélye folytán –
érettségi és halotti bizonyítványát is.
Az elképzelhetetlen múzeumba
majd így kerül az írás:
„1968–1986 között
– 18 évig –
ezen a masinán
vétkezett (kéjesen babrált)
egy különben lusta költő.”
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✒️
!
Türelmem mint
évelő gyomnövény
kiirthatatlan
tollamba fulladt
fekete tintám
kiírhatatlan
――――: ezért
lehetőség szerint
a lehetetlent
és tüstént
a halhatatlant
végtére is
a nevezhetetlent
és szükségképpen
a mondhatatlant
―――: mert
vállak alatt
a bordaboltozatban
megénekelhető
huzat van
s az elfehérült papír
mire kínjában ír
legyen panaszfal
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Első magyarázat
A költő nem érti művét,
se magáét, se másét,
a fény merre száll, hol ragyog,
megmutatja az árnyék…
Ezért kapaszkodik bele,
ezért kullog nyomába:
az egyik tündököl, ragyog,
a másik magyarázza…
Második magyarázat
A vers kinyílik, nő, fakad,
hát ne hagyd becsapni magad,
a föld se tudja, mit terem,
de mégis szül, szül szüntelen
füvet, virágot, levelet –
ám én adok nekik nevet:
a rózsa és a kikerics,
ha neve nincs, hát nincsen is…
Ha neve nincs, hogy nevezed?
Nem látod „csak” a színeket,
nem érzed „csak” az illatát,
akkor „csak” fű, levél, virág…
Harmadik magyarázat
A költő csak bűvészkalap,
s mint cilinderből madarak –
Hókusz-pókusz és csiribá! –
úgy repülnek ki a szavak…
Forrás: DIA – PIM
Kedves Közönség, kis jóindulattal
És biztatással vedd, amit hozunk,
Kik lelkes hittel, ifjú akarattal
Művészetünk oltárán áldozunk.
Még fiatal e gárda, ó de nékünk
A fiatalság ritka, drága kincs,
Mely beragyogja minden küzködésünk
S a rögös útra rózsát áldva hint.
Lehet, hogy gyenge néha még a hangunk,
Lehet, hogy léptünk még bizonytalan,
De indulunk: a szépet, jót akarjuk
S érezzük, hogy hitünknek szárnya van!
S ha egy akad köztünk, ki a dicsőség
Fénylő egébe fölszáll, már elég;
Mi többiek majd, ó kedves Közönség,
Küzdünk tovább, míg szent tüzünk elég.
Mert érted játszunk és érted csatázunk,
Boldog magyarság, mely nem volt, de lesz,
Ha tetszik néked a mi áldozásunk,
Kedves Közönség, tapsolj és szeress!
Forrás: MEK
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: MEK
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj, én vagyok az ómega s az alfa.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
