Egy táskaírógép most kapja meg
– a sors szeszélye folytán –
érettségi és halotti bizonyítványát is.
Az elképzelhetetlen múzeumba
majd így kerül az írás:
„1968–1986 között
– 18 évig –
ezen a masinán
vétkezett (kéjesen babrált)
egy különben lusta költő.”
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✒️
!
Türelmem mint
évelő gyomnövény
kiirthatatlan
tollamba fulladt
fekete tintám
kiírhatatlan
――――: ezért
lehetőség szerint
a lehetetlent
és tüstént
a halhatatlant
végtére is
a nevezhetetlent
és szükségképpen
a mondhatatlant
―――: mert
vállak alatt
a bordaboltozatban
megénekelhető
huzat van
s az elfehérült papír
mire kínjában ír
legyen panaszfal
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Első magyarázat
A költő nem érti művét,
se magáét, se másét,
a fény merre száll, hol ragyog,
megmutatja az árnyék…
Ezért kapaszkodik bele,
ezért kullog nyomába:
az egyik tündököl, ragyog,
a másik magyarázza…
Második magyarázat
A vers kinyílik, nő, fakad,
hát ne hagyd becsapni magad,
a föld se tudja, mit terem,
de mégis szül, szül szüntelen
füvet, virágot, levelet –
ám én adok nekik nevet:
a rózsa és a kikerics,
ha neve nincs, hát nincsen is…
Ha neve nincs, hogy nevezed?
Nem látod „csak” a színeket,
nem érzed „csak” az illatát,
akkor „csak” fű, levél, virág…
Harmadik magyarázat
A költő csak bűvészkalap,
s mint cilinderből madarak –
Hókusz-pókusz és csiribá! –
úgy repülnek ki a szavak…
Forrás: DIA – PIM
Kedves Közönség, kis jóindulattal
És biztatással vedd, amit hozunk,
Kik lelkes hittel, ifjú akarattal
Művészetünk oltárán áldozunk.
Még fiatal e gárda, ó de nékünk
A fiatalság ritka, drága kincs,
Mely beragyogja minden küzködésünk
S a rögös útra rózsát áldva hint.
Lehet, hogy gyenge néha még a hangunk,
Lehet, hogy léptünk még bizonytalan,
De indulunk: a szépet, jót akarjuk
S érezzük, hogy hitünknek szárnya van!
S ha egy akad köztünk, ki a dicsőség
Fénylő egébe fölszáll, már elég;
Mi többiek majd, ó kedves Közönség,
Küzdünk tovább, míg szent tüzünk elég.
Mert érted játszunk és érted csatázunk,
Boldog magyarság, mely nem volt, de lesz,
Ha tetszik néked a mi áldozásunk,
Kedves Közönség, tapsolj és szeress!
Forrás: MEK
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: MEK
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj, én vagyok az ómega s az alfa.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
A jobbkezemben fut a toll,
a balban cigaretta füstöl. –
Az életemnek titkait
sosem láttam a kékes füsttől,
mit a szívemre kergetett
a hányt-vetettség nagy kazánja…
A jobbkezemben toll vet árnyat,
a bal alatt a szívem szárad.
Betűk, egyetlen társaim,
csak jertek elő, enyhítsétek
az átkozottnak kínjait,
amiknek fénye a tiétek.
Egy betű annyi, mint egy csepp,
tintánál is gyászosabb vérbül…
Betűk: egyetlen segítségem,
tanúk legyetek földön s égen;
hogy jobbkezemben volt a toll,
s a balkezemmel könnyem törlém.
Sok volt a könny és a betű,
mit rámszabott a földi törvény.
A szem, ha könnyes: hályogos.
A betű fénylik, hogyha könnyes…
A jobbomban a toll megállhat.
De könnyem enyhet hol találhat!…
Forrás: magyar-versek.hu
Szemére gondolok – fényes lesz a szemem.
Mosolyát idézem – édes lesz a szám.
Hajára gondolok – fejem körül az este.
Hangja ha közeleg – kinyílnak a kalickák.
Merengő tigrisek szemével gyönyörködöm benne.
Anyám távoli tornyokat szeretett a tanyákon,
szíve alatt kihordott engem.
Földön járó harang – vertem magam, hogy szóljak,
ő ujjait rámtette – zengek, mint a lélek.
Fa voltam én az erdőn – hegedűvé teremtett.
Járkáló hegedű – négy lelkem feszül érte.
Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum
(1950)
Aranyat vassá ront kezem.
— Baudelaire
A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
és surrog és ragyog, akár az értelem.
Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
lobog a kései gyümölcsök bíborán.
A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
időben hullva szét, sem későn, sem korán.
A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.
Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
ki dúsan látta el két alkotó kezed.
Mit alkottál?
„Nyomán futottam az útnak,
mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
s ha szemem végül is arcára tágítottam,
új titkot szült, s tovább, új útra csábított.
Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
most már közel a cél. Tán holnap érem el.
Szerelmesen, sután és ostobán követve
egyre titoktudóbb szférákban énekel.
Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
és holnap talán enyém a Teljes Élet!
Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.
Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
a tág köröknek, és van már elég vasam.
Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.
Holnap talán! Addig várj még a számadással!
Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!
Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
s gazdag áldásom ül törekvő népemen.
És ha művészetem harcában mégse győzne:
a Teljeset akartam, túl a határokon.
Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
Én már nem változom.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
ujjai alatt mint betüit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólitottak.
S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorutok
csörögve széthull mint az őszi lomb.
A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
és a képmutatás.
Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinő és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
a feszengő mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.
