Címke: alkotás

  • Radnóti Miklós: Írás közben

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,

    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít

    e forduló világ és az ordas emberek.

    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek

    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam

    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.

    Igaz, jó szerteütni néha, de békében

    élni is szép lenne már s írni példaképen.

    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,

    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.

    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel

    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Szabó Magda: Ma még enyém egészen

    Ma még enyém egészen,

    mint könny a pilla szélén,

    köd és álom takarja,

    s a titkokon lakat.

    Mint magzatot borítja

    az emlék gyönge burka,

    beszélni nem tanult még,

    gőgös és hallgatag.

    Ma még enyém, de holnap

    a rímek ráomolnak,

    a hangok szertehordják

    száz szomjas szájon át,

    csengős bokák kerengve

    megpörgetik ütemre,

    a fátyla földre zizzen,

    feltárja homlokát.

    Hogy titkolnám, ha hagyna,

    takarnám önmagamba,

    hogy ne tudjam én se, hogy van,

    ne tudja senki se;

    szemembe ül, kibámul,

    részt kíván a világból,

    ott villódzik szavamban

    játékos szelleme.

    A börtönét kitárja,

    megvillan gyenge szárnya,

    ma még enyém, de holnap

    elnyeli a világ,

    és ki magában óvja,

    én leszek árulója,

    dicsekvő balga szókkal,

    remegő rímen át.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Szabó Magda: Ma még enyém egészen

    Ma még enyém egészen,
    mint könny a pilla szélén,
    köd és álom takarja,
    s a titkokon lakat.
    Mint magzatot borítja
    az emlék gyönge burka,
    beszélni nem tanult még,
    gőgös és hallgatag.

    Ma még enyém, de holnap
    a rímek ráomolnak,
    a hangok szertehordják
    száz szomjas szájon át,
    csengős bokák kerengve
    megpörgetik ütemre,
    a fátyla földre zizzen,
    feltárja homlokát.

    Hogy titkolnám, ha hagyna,
    takarnám önmagamba,
    hogy ne tudjam én se, hogy van,
    ne tudja senki se;
    szemembe ül, kibámul,
    részt kíván a világból,
    ott villódzik szavamban
    játékos szelleme.

    A börtönét kitárja,
    megvillan gyenge szárnya,
    ma még enyém, de holnap
    elnyeli a világ,
    és ki magában óvja,
    én leszek árulója,
    dicsekvő balga szókkal,
    remegő rímen át.

  • Somlyó György: A fordító szonettje

    Barbár hordáid és nagy armadáid
    rám törnek, Költészet, minden irányból.
    S én éjjel-nappal kint állok a vártán,
    a nyelv mezítlen kardjával kezemben.

    Legyőznek – és ők esnek foglyomul.
    Szólnak – és már nem értik önmaguk.
    És olyan létre kelnek általam,
    amiről nem is álmodtak soha.

    A hódító a hódoltakba olvad.
    Győztes a győzöttek nyelvét beszéli.
    A varázsló elvarázsoltatik.

    S kik testemen tipornak át naponta,
    én hurcolom meg hódítóimat
    e megfordított diadalmenetben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Római tél, Weöres Sándornak

    Emlékszik a római télre?
    (Kis jel-szeletként említem meg ezt.)
    Mely úgy úszik a múltjainkban,
    mint egy jegelt narancsgerezd.

    Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal.
    (Milyen gerezd-forma sávok!)
    Kérem, csináljon, úgy, mint eddig is,
    gerezdekből teljes, kerek világot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Anch’io

    Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
    Egy lant idegén álmodozva babrál,
    Úgy simogatom a szép és új igéket,
    Mint perzsaszőnyegét a kalmár.

    Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
    Melyek nagy órák lázában fogantak
    És pirosan és égőn és ragyogva
    Új színeket lopnak az alkonyatnak.

    Nem látom én az utcák szürkeségét
    S a közönyös arcok nekem nem élnek.
    Testvéreim a csillagokba néző
    Nagy álmodók, a szomorú merészek.

    Művész vagyok. Mélységek és magasság
    Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
    Keresek egy virágot, új virágot,
    Hogy érte életemet adjam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Sorrend

    Ritkán születik jó vers,
    ha a költő legelőször
    a nevét írja az üres papírra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Gergely Tibornak

    [1918 után]

    Drága jó Gergem, édes jó Gergem, ma egész nap rátarti voltam. Leveleztem, írtam, filozófiai smoncákat délután Salvendynél. Nem akartam neked ismét írni: mert tőled vártam volna második levelem előtt hírt – és mert nem tudtam pontosan, mit írjak – és mert nem akartalak érzelmi iratokkal terhelni. De este a felolvasáson (Götz, Lili közt ülve) Raguza képedet néztem két órán keresztül: percenkint szebb lett, és benne volt, hallatlan festői szépségen keresztül raguzai boldogságom emléke. Akkor így megújhodtam: hogy dupla örömem tellett benned és abban, hogy bennem milyen újjászületési képesség van. –

    Ma, távol tőled térben – oly élesen szép lett a kép, hogy fájt. Fájva jöttem ki belőle. – Valami élesen éreztem ismét, hogy különb vagy nálam mint művész (ami jó! és jóleső!) – és túl fogsz tán nőni szívemen is. (Kevésbé jóleső.)

    – Tehát mégis érzelmiek! –

    – Édesem, elutazás előtt olyan szépen néztél rám: de tudod, illetve tudnunk kell: hogy az a nézés nem kötelez semmire. – Állom, amit ősszel mondtam, ha néha elfeledtem is: Berlin után mondod nekem, hogy minden a régiben van-e, vagy sem. Négy hét rövid idő – de hosszú, ha egyedül van az ember, és ráér szembenézni önnön lelkével, egy nehéz meleg asszonyanyukai közelség nélkül. –

    Este anyáddal bepaszpartúztuk a Hagenbund holmit – a tiéd mind jól néz ki – csak az ökrösszekér rámája csúf. Nem rontja a rajzot – csak mint iparművészeti remek csúf ráma. Enyémek: a „Dorfplatz” szép, a „Szoba” ma nem elégít ki. Szeretnék délutánonként aktot rajzolni. Nagyon csalódott vagyok, hogy távozásod óta nem írtam verset. Úgy látszik, mégis „nem vagyunk veszekedő hangulatban!” – Szeretnék állatokat is rajzolni, de Breughelek is kellenek még, a tánckép most nem tetszik. Holnap sok futkosást szándékoznék: Hagenbund, Sherb – és Idát kéne megnézni. Shön ma lemondott – reumás szegény jó barát. Ha hétfőig nem jön fel, szeretném keresni. Oly jó fiú.

    Nem írok ma többet. Gondolatban veled. Nagyon várok, adja a jó Isten, jó hírt.
    Egyébként hála a jó Istennek, Isten áldáskákkal eléggé rendben ölelünk!

    Amálod!
    A jó Isten velünk!

    Forrás: Lélektől lélekig