Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret ugye senki
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír… Szegény kis kutya sír.
Úgy élünk együtt, két kis idegen,
valahol messze, mese-szigeten.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
