Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
jó öreg állat, szinte hogy ember. –
Lásd be szerényen: nem divat ez már.
Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
itt az aranyló nyírfa esőtől
csüggeteg, árva lombja tövében.
Sárga szemedben haldoklásod,
mint ez az évszak, tört sugarakkal,
fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
zeng reszelősen: ez siratásod.
Szürke fejedre lepke-szelíden
mint puha hó hull: könnyeit ontó
Zsófi-leányka simogatása
útravalóul.
Forrás: Lélektől lélekig
