Óh, mint imádlak, bájpofájú süldő;
te konda dísze, sertésól csodája!
Hogy vonz e gonddal mocskolt szép tokácska
s e sárfüggőkkel ékesített fültő.
Még vályút álmodsz, henteregve koszban.
Nem sejted tán, hisz kis disznó vagy most még,
hogy más is van e földön, mint moslék,
hogy súghatsz-búghatsz nászkanoddal hosszan.
Hússzék elé míg nem szólít a böllér,
míg végröfögésem az égre fel nem hangzik,
egy hízlaldáért el nem válnék tőled.
De jaj, te engem százszor is megölnél,
ha ülnél orvul mesterséges lagzit,
igent rebegve álnok fecskendőnek.
Forrás: kötetben megjelent vers (Romhányi József művei)
