Vicceket mondott vihogva néha
potyaleshelyén hülyén a hiéna.
Aztán epedve hűlt dögért,
csak üldögélt,
remélve, a jópofaság
segít megtölteni hasát.
Majd rákezdte újra, hogy a nagyvadak
jutalmul valamit mégiscsak hagyjanak.
Az epét, a belet oda is dobálták,
Hogy fogja be végre a mocskos pofáját.
Ez idő óta
az idióta
undok kis állat
kiadja magát humoristának…
Forrás: Szeretem a verseket
Harkály kopácsolta a fa vastag kérgét,
úgy találom-formán. Sikert nem remélt még.
Bizony néha az is kevés,
ha egy tucat lyukat bevés,
mert mire az asztal terül,
a lakoma elmenekül.
De alig koppantott kettőt, avagy hármat,
a szerencse hozta már az aranytálat:
Egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt,
s kikiáltott: „Szabad!”
Forrás: Szeretem a verseket (FB-csoport)
Szerette volna a
gyík, ha kitudódna:
ő a félelmetes
bősz sárkány utóda.
Hogy sor ne kerüljön
kétkedő vitákra,
dúlt-fúlt, pofikáját
szörnyűre kitátva.
Aztán bizonyságul
mesékből idézett,
hogy váltak ebéddé
szüzek és vitézek,
miként mondott misét,
szagosat a püspök,
hogy egyházmegyéje
ne lehessen früstök.
Röhögte a szájast
szűz lúd, vitéz kácsa:
– Itt az ebéd! Kapj be,
te mafla pojáca! –
Hátrált a regélő
kínos zavarában,
erre már a légy is
felkuncogott bátran.
Ám nyomban megtudta
szegény saját kárán:
Aki ennek bohóc,
lehet annak sárkány…
Forrás: Szeretem a verseket (FB-csoport)
Erdőszélen nagy a móka, mulatság,
iskolába gyűlnek mind a nyulacskák.
A tanító ott középen az a nyúl,
kinek füle leghosszabbnak bizonyul.
Kezdi az oktatást egy fej káposztával,
hallgatják is tátott szájjal.
Az egymást tapasztó
táposztó
levelek képezte káposzta
letépett
levelein belül tapasztalt betétet,
mely a kopasztott káposzta törzse,
úgy hívják, hogy torzsa.
Ha most a torzsára
sorjába
visszatapasztjuk
a letépett táposztó káposztaleveleket,
a tapasztalt rendben,
akkor szakasztott, helyesen
fejesen
szerkesztett káposztát képeztünk.
Ez a lecke! Megértettük? –
kérdezte a nyúltanár.
Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már.
– Akkor rögtön feleltetek! –
lapult a sok tapsifül,
füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül!
– Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát,
mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát?
– Jóllakok! – felelte elképesztő képzetten
a kis káposzta-kopasztó ebugatta,
de a tanár megbuktatta.
Forrás: (pl. MEK / Romhányi József versei – ahova majd beteszed)
Egy varjú nótát írt a dalosversenyre.
Rezgett faháncs-bogáncs, amikor elzengte:
Elszáll a nyár, kár!
Lucskos ősz vár már.
Ha túl nagy a sár,
felszállok a fár.
Nem okozott bajt a sor végén az űr,
ezt a dalt hozta ki győztesnek a zsűr.
Forrás: Romhányi József versei / gyűjteményes kiadás
Fejéhez vagdosott minden csúfot, rosszat
a finnyás antilop a rinocérosznak:
• Maga vaskos tuskó! Bamba, bárgyú kába!
Tévedésből került Noé bárkájába!
Formátlan, ormótlan,
iromba, goromba!
Önmagánál rútabb, olyannyira ronda!
Ó, bár rúghatnám jól faron,
maga faragatlan barom!
Böffent, mocskol, piszkít bárhol,
s nem sül le a bőr a kérges pofájáról!
Pislogott a rinocérosz:
• Bár tudnám, hogy mire céloz!…
Forrás: Szeretem a verseket
A tömzsi, totyogó tavalyi ludat
cserbenhagyta csúful a józan öntudat.
Fennhordta a csőrét, s nyújtogatva nyakát,
gyönyörű hattyúnak képzelte magát.
Társaitól búcsút sem vett, azt se mondta: „Gá!”
Kilépett a libasorból, s elment világgá.
A legelső pocsolyánál máris vízre szállt,
és hattyúi halálához egy dalt komponált.
Egy hattyúdalt, az egyetlent, a végsőt,
a halálhívó szent, nagy éneket,
a fagyos lánggal kilobbanva égőt,
mely lebegve száll idő s tér felett.
A hattyúdalt, mit életen át érlelt
a méltóságos csönd, a némaság,
a hattyúdalt, a vádat s elégtételt,
a semmivé lett vágyak halk dalát!
Gyötrődött, töprengett a hattyúi lúd,
és költött is végül szép dalt, szomorút.
Megvárta az alkonyt, úgy zendített rá.
Zengett a bús ének: „Gá-gá-gá-gá-gá!”
Várta a szép elmúlást, a hattyúvégzetet,
várta, várta hajnalig, míg meg nem éhezett.
Gyakran sóhajt fel azóta, ha kint legelész:
„Gágogva élni könnyű – dalolva halni nehéz!”
Forrás: Szeretem a verseket
A fertelmes kajla, kancsal vízikancát
ostromló csődörök szinte megrohanták.
– Hogy van ez? – kérdezte a bölcs alligátor –
hisz e némber tárlat a szépséghibákból.
Az ízlésetekkel bizonyára baj van,
mert ez torz példány az amúgy is rút fajban.
Szólt egy vén vízimén: – Tudd meg, barátocskám,
hol a rútság szabály, ott legszebb az ocsmány.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy karvastag
agancsú szarvasnak
megtetszett egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta, egyelőre hallgat,
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi eposzban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
Itt követte el a hibát.
Írt szonettet, elégiát,
s a lánykérést elódázta.
Kínban égve, könnyben ázva
nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy ritka bátor
papagáj kitört a rácsos kalitkából.
Kint magához intett
néhány cinkét, pintyet,
hogy mint szabad szellem,
szónoklatot tartson a rabtartók ellen.
És mert gyakorlott lett régen a beszédben,
el is kezdte szépen,
a Nagy Igazságot rikoltva szét:
Gyurrrika Széép!!!!
Forrás: Lélektől lélekig
