Szorongva ment ki reggel Leó a porondra,
mert várta már
a goromba idomár,
hogy tanszernek használva rút ostorát,
számolásra tanítsa az ostobát.
– Mondd meg, mennyi egy meg egy,
vagy ütlek, hogy meggebedj! –
De hiába pattogtatott peckesen,
nem ment annak még az első lecke sem.
Szégyenében később szegény vadállat
feladott egy nehéz példát magának.
Megoldotta szépen aznap este még:
elosztotta néggyel gonosz mesterét.
Forrás: MEK – Szamárfül
A költözők vándor V-je
éket vág a téli szélbe.
Így halad a célja felé a szárnyas csapat,
mert így írja elő a bölcs tapasztalat.
Ám egyszer csak megrövidül a V betű szára,
s néhány ifjonc összefog a rend megbontására.
– Más betűbe tömörülünk! A formásabb S-be! –
Elindultak, s nem jutottak estig egyenesbe.
Majd a fagyos éjszakába’
átcsaptak Zébe, Kába,
és végül az önmagába visszatérő O-ba,
míg holtan hulltak a tóba.
Forrás: MEK – Szamárfül
Aludj szépen, tente-tente,
kedves kölöktigrisem te!
Ugrándoztál, szaladgáltál,
játszikáltál eleget,
csörgő csontot harapdáltál,
ráncigáltál beleket.
Csicsijja uuuuuu!
Aludj, édes, tente-tente,
szép véres a naplemente.
Dimbes-dombos liget mögött,
meg is zibi-zabálta.
Csicsijja uuuuuu!
Álmodj ölést, tente-tente,
az istenke így teremtete.
Májacskába, lépecskébe
vájd mancsod, pancsikálj.
Vese-vese, szép vesécske,
fuss el véle, s hajcsikálj.
Csicsijja uuuuuu!
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy tinó tanult, hogy ökör legyen.
Gyötörte agyát könyörtelen.
Mikor tudta már nagyjából,
hogy díszítőjelzője a „jámbor”,
megalkotta az ökörlét
három alaptételét:
Egy:
Ha doronggal vernek, az kegy.
Kettő:
Hogy szaporodj, azért lettél meddő.
Három:
A boldogság kulcsa a járom.
Így lett a legnagyobb ökör a világon.
Forrás: MEK – Szamárfül
(Téma és variációk)
Megírta Aesopus.
Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval,
majd megtoldom néhány variációval.
Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal: – Tollad, ó, be ékes,
hogy madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajt lehullott, erre várt a róka,
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.
A róka szájában egy jó darab rokfort.
Megette a felét, de már az is sok volt.
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza, ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott, tervelt, s az eredmény az lett:
Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
megadta sors a sajtszerzés esélyét.
És máris megszólalt, cifra, ódon módon:
– Ó, rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád,
mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
hogy hangod megcsuklik fenn a magas cében.
Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell jegyeznem erről az estről,
hogy a sajt a fára azért nem esett föl.
Fenn csücsült a holló,
falt sok pusztafőrit,
annyi maradt mégis,
majd lehúzta csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót, ez megcsömörlött,
– Brr, még egy sajt! – morgott. – Vigye el az ördög!
– Hogy vagyunk? – szólt oda a holló ásítva,
s a sajtja lehullott a selymes pázsitra.
– Fujj, vidd el! – nyöszörgött undorral a róka,
s amit tett, azóta nevezték el róla.
Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán,
s töprengett az idők változandóságán.
Éppen arra kószált a bús, sovány róka.
Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta.
Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
– Mit ér ravaszságom, ha neked nincs sajtod?
– Nincs – felelt a holló. – Rég nem ettem sajtot,
viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének.
– Sajttal! – szólt a róka. – Így kell a fenének!…
Fenn csücsült a holló a dús hársfa árán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: – Tollad, ó, be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És a neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!… Az igaz viszont, hogy fehér holló volt…
Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt odafenn a hársfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Miért hallgat a holló? Miért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
Kérem elnézésüket…
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy szürke kis veréb boldogságban úszott,
mikor meghallotta, ma jobb, mint egy túzok.
Az állatok, mint a veréb,
erre-arra felfülelnek,
s ha az egész nem felel meg,
kicsipkedik az igazság nekik tetsző felét.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy ritka bátor
papagáj kitört a rácsos kalitkából.
Kint magához intett
néhány cinkét, pintyet,
hogy mint szabad szellem,
szónoklatot tartson a rabtartók ellen.
És mert gyakorlott lett régen a beszédben,
el is kezdte szépen,
a Nagy Igazságot rikoltva szét:
– Gyurrrika Széép!
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy kényelmes birka unta,
hogy nyomja az irhabunda.
Úgy gondolta, hogy csak nyerhet,
ha nem visel többé terhet.
Éppen arra szállt pár moly, hát
felkínálta loncsos bolyhát.
– Gyertek, ti sok mafla, mind!
Ez nem látott naftalint!
Szólt a molyné: – Gyerünk, apjuk!
Zabálhatunk tiszta gyapjút!
És mi történt a lustával?
Tanulság lett, galuskával…
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy szú beszorult a hokedli lapjába,
ráült a szakácsnő százszor is napjába.
És jött a baj csőstül. Még a tetejébe,
az asztalos is szöget ütött a fejébe.
Néha percekig már percegni sem tudott,
végül hát megírta a testamentumot:
– A hármasszekrényt, mely koromszín, ében,
özvegyemre hagyom, járjon feketében.
Ha a gyászhét letelt, s férjhez megy ismét,
ne maradjon jussa tőlem, csak a kisszék.– Fiam, ki kalandos, regényes, mint atyja,
a nagy mahagóni könyvszekrényt bújhatja.
Kerülje a drámát, bölcseleti művet,
mert a nehéz könyvet szétnyűvik a nyüvet.– Lányom, aki szégyent szégyennel tetézett,
s lezabipetézett,
kint éljen eztán
a szemétládában, kegyelemdeszkán!– Végül az anyósom. Megérdemli nagyon:
rá a vadonatúj, szép csőbútort hagyom.
Forrás: MEK – Szamárfül
