Címke: allegória

  • Tóth Árpád – Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécről

    Hölgyeim és uraim,
    Tizenkettőt kongott az óra,
    Figyeljenek most szépen, ahogy illik,
    Erre az érzelmes búcsúztatóra,
    Melyet mint „hősnő” most elrebegek,
    Lévén az én szerepeim
    A tragikus és komoly szerepek.

    Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak,
    Hogy míg önök itt ölébe csücsültek
    Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak,
    S mulatnak,
    Azalatt meghalt az öreg Náthán,
    Akinek bánat-batyu volt a hátán,
    Meghalt a könnyet mázoló,
    Vesékbe gázoló,
    Rossz portékákkal házaló
    Ó esztendő,
    S most új, vígabb élet kezdendő!

    S hogy e vígságot stílusosan adjam,
    A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,
    Most levetem,
    És eljátszom önök előtt
    Egy lengébb s vígabb szerepem.
    A zord jambusokat ma csípje kánya,
    Ma én vagyok Szilveszter szobalánya,
    S bejelentem,

    Hogy most egy új vendég érkezett,
    Valami víg monoplánszerkezet
    Röpítette ide,
    S két nagy koffer van a két kezibe,
    Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort
    S más ilyen finom, kedves portékát hord.

    S átnyújtotta a névjegyét,
    Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét,
    Hogy ő a Boldogság és Társa-cég
    Kiváló s megbízható utazója,
    S a neve, mely mással össze nem tévesztendő,
    A neve – Boldog Újesztendő!

    Kérem, ez ifjút a kofferjével
    És minden drága offertjével
    Fogadják szívesen!
    Úgy látszik, megbízható vigéc,
    Bizalomkeltő, ahogy kinéz,
    Bár még Bérczinél is sihederebb,
    Jóképű s elegáns gyerek,
    S mivel a rendelés máris elkezdendő,
    Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő,
    Lássuk, hogy milyen finom árut tart most,
    Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Édes Gergely – Szőr köntöst öltő bölcshöz

    Bölcs! szőr köntöst ölts, örömödhöz több örömöt tölts:
    Könnyözönök közt nyögj, s jöjjön öröm könyörögj.
    Úgy kurucúl bút futsz, úgy rút bún túl kurucúl jutsz;
    Úgy múl rút hurutunk, s burkusul uccu! futunk.

    Értelmesben

    Te, ki bölcs vagy, ne vágyj pompás köntösökre,
    Se felettébb való bolond örömökre.
    Se szomorú sorsod közt kétségbe ne ess,
    Minden jót Istentől kérj, hogy boldog lehess.
    Úgy minden szívfojtó eseteken túl jutsz,
    S ellenségeiden vitézül által futsz.

    Forrás: www.eternus.hu – Édes Gergely versei

  • Réthy László – A körtefa

    Vezércikket ír Lengyel Zoltán
    (Hogy odafenn is meghallják tán?)
    Amelynek az a jelszava:
    Hogy hazánk egy nagy körtefa.

    Kemény körte terem a vén fán,
    S hiába is puhítják szalmán,
    Jobbat, mért s hogy teremne hát,
    Ha rosszul ápolják a fát?

    Teljesítsétek minden vágyát,
    Adjatok napfényt, esőt, trágyát,
    S édes körtét terem a fa,
    – Ez Lengyel Zoltán végszava.

    Az „Úr” válaszolni majd így fog:
    Kívánságtok együtt nagyon sok;
    Trágyát azt mindjárt adhatok,
    A többire meg – várjatok.

    Vonatkozással a „Független Magyarország”
    1903. augusztus 21.-iki vezércikkére.

    Forrás: www.eternus.hu – Réthy László versei

  • Juhász Gyula: A varázsfuvolás

    Ismeritek őt, az égőszemű,
    A lengőhajú, rubinajkú embert?
    Bársonypalástja a szélbe repül
    És odatart, hová még senki sem mert!
    Ismeritek őt? Van egy fuvolája,
    A hangja ezüst, a dala csoda,
    És mennek, törtetnek utána, utána,
    És megy a bűbájos s nem áll meg soha!

    Ifjú legények, övék az élet
    És övék a lány, kinek arca rózsa,
    A fuvolásnak útjára térnek,
    Felednek lányt és kacagnak a sorsra.
    Mert csalja őket a fuvolanóta
    És vonja őket a zengő csoda,
    Csak mennek, törtetnek összefonódva,
    És megy a bűbájos s nem áll meg soha!

    Merre sietsz? Ó nem kérdezik ők,
    A csodanótát aki meghallotta,
    Földi dal már nem bűvölheti őt,
    Ó nincs e tájon sehol olyan nóta!
    Csak mennek, törtetnek a hangra lesve,
    És egyszer a dal, a bűbájos, oda.
    Fekete hínárra leszállott az este,
    Daluk és napjuk nem lesz több soha!

    Forrás: MEK
    .

  • Romhányi József: A darvak vándorútja

    A költözők vándor V-je
    éket vág a téli szélbe.
    Így halad a célja felé a szárnyas csapat,
    mert így írja elő a bölcs tapasztalat.

    Ám egyszer csak megrövidül a V betű szára,
    s néhány ifjonc összefog a rend megbontására.
    – Más betűbe tömörülünk! A formásabb S-be! –
    Elindultak, s nem jutottak estig egyenesbe.

    Majd a fagyos éjszakába’
    átcsaptak Zébe, Kába,
    és végül az önmagába visszatérő O-ba,
    míg holtan hulltak a tóba.

    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Zelk Zoltán: Micsoda madár

    Jaj, a szelek drótsövénye
    szét ne szedje már,
    földet érjen, megpihenjen
    ez a zöld madár.

    Előbb ágra száll,
    aztán gyöpre száll,
    zöld erdőben, zöld mezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    fűhegyen megáll.

    Idegen a táj,
    továbbmenne már,
    véres még a bóbitája,
    tolla csupa sár.

    Ne menj el, madár,
    kilobban a nyár,
    sárga pernye hull a fákról,
    füstöl a határ.

    Nem megy a madár,
    marad a madár,
    sűrű eső lesz a rácsa,
    ketrece a táj.

    Holnap őszre vál’,
    aztán télre jár,
    fehér fák közt, hómezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    dér gyöngyén megáll.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Baranyi Ferenc: NEMZETI LEGELŐ

    Hamis hangú bádogkolomp
    után kis nyáj fele tolong,
    már terelő puli se kell,
    a kolompszó az Égi Jel:

    mint Mózes a lángoszlopot
    követik bódult állatok,
    úgy követi mindegyikük
    a megkergült vezérürüt,

    hogy vakhite a kényszere.

    Csörtet önként a semmibe.


    🕊️

  • Pilinszky János: Fabula

    Hol volt, hol nem volt,
    élt egyszer egy magányos farkas.
    Magányosabb az angyaloknál.

    Elvetődött egyszer egy faluba,
    és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
    Már a falát is megszerette,
    a kőművesek simogatását,
    de az ablak megállította.

    A szobában emberek ültek.
    Istenen kívül soha senki
    olyan szépnek nem látta őket,
    mint ez a tisztaszívű állat.

    Éjszaka aztán be is ment a házba,
    megállt a szoba közepén,
    s nem mozdult onnan soha többé.

    Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
    s reggel is, mikor agyonverték.


  • Arany János: Híd-avatás

    Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
    És kártya perdül, kártya mén;
    Bedobta… késő visszavenni:
    Ez az utolsó tétemény:
    “Egy fiatal élet-remény.”

    A kártya nem “fest”, – a fiúnak
    Vérgyöngy izzad ki homlokán.
    Tét elveszett!… ő vándorútnak
    – Most már remény nélkül, magán –
    Indúl a késő éjszakán.

    Előtte a folyam, az új hid,
    Még rajta zászlók lengenek:
    Ma szentelé föl a komoly hit,
    S vidám zenével körmenet:
    Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.

    Halad középig, hova záros
    Kapcsát ereszték mesteri;
    Éjfélt is a négy parti város
    Tornyában sorra elveri; –
    Lenn, csillagok száz-ezeri.

    S amint az óra, csengve, bongva,
    Ki véknyan üt, ki vastagon,
    S ő néz a visszás csillagokba:
    Kél egy-egy árnyék a habon:
    Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

    Elébb csak a fej nő ki állig,
    S körülforog kiváncsian;
    Majd az egész termet kiválik
    S ujjonganak mindannyian:
    “Uj hid! avatni mind! vigan.”

    “Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
    Fehérben ifju és leány
    Ölelkezik s a hídon van már:
    “Egymásé a halál után!”
    S buknak, – mint egykor igazán.

    Taps várja. – “Most a millióson
    Van a sor: bátran, öregem!” –
    “Ha megszökött minden adósom:
    Igy szökni tisztesebb nekem!”
    S elsímul a víz tükre lenn.

    Hivatlanul is jönnek aztán
    A harmadik, a negyedik:
    “Én a quaternót elszalasztám!”
    “Én a becsűletet, – pedig
    Viseltem négy évtizedig.”

    S kört körre hány a barna hullám,
    Amint letűnnek, itt vagy ott.
    Jön egy fiú: “Én most tanúlám
    Az elsőt; pénzem elfogyott:
    Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

    Egy tisztes agg, fehér szakállal,
    Lassan a hídra vánszorog:
    “Hordozta ez, míg birta vállal,
    A létet: mégis nyomorog! –
    Fogadd be, nyílt örvény-torok!

    Unalmas arc, félig kifestve –
    Egy úri nő lomhán kikel:
    “Ah, kínos élet: reggel, estve
    Öltözni és vetkezni kell!”
    Ezt is hullámok nyelik el.

    Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
    Csörtet fel és vigyorgva mond:
    “Enyém a hadvezéri pálca,
    Mely megveré Napleont!”
    A többi sugdos: “a bolond!…”

    Szurtos fiú ennek nyakába
    Hátul röhögve ott terem
    S ketten repűlnek a Dunába:
    “Lábszijjra várt a mesterem:
    No, várjon, míg megkérlelem!”

    “Én dús vagyok” kiált egy másik
    S élvezni többé nem tudom! –”
    “Én hű valék a kézfogásig
    S elvette Alfréd a hugom’!”
    Eltűnnek mind, a járt uton.

    “Párbajban ezt én így fogadtam:
    Menj hát elül, sötét golyó!” –
    “Én a szemérmet félrehagytam,
    És íme, az lőn bosszuló:
    Most vőlegényem a folyó. –”

    Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
    Cikázva, némán ugranak,
    Mint röpke hal a tengerekben;
    Vagy mint csoportos madarak
    Föl-fölreppenve, szállanak.

    Órjás szemekben hull e zápor,
    Lenn táncol órjás buborék;
    Félkörben az öngyilkos tábor
    Zúg fel s le, mint malomkerék;
    A Duna győzi s adja még.

    Néz a fiú… nem látja többé,
    Elméje bódult, szeme vak;
    De, amint sűrübbé, sűrübbé
    Nő a veszélyes forgatag:
    Megérzi sodrát, hogy ragad.

    S nincs ellenállás e viharnak, –
    Széttörni e varázsgyürüt
    Nincsen hatalma földi karnak. –
    Mire az óra egyet üt:
    Üres a híd, – csend mindenütt

  • Arany János: Tamburás öreg úr

    Az öreg úrnak van egy tamburája,
    S mikor az ihlet s unalom megszállja,
    Veszi a rozzant, kopogó eszközt
    S múlatja magát vele négy fala közt.

    Nem figyel arra deli hallgatóság,
    Nem olyan szerszám, divata is óság:
    Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
    Maga számára és lopva zenél csak.

    Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
    S mit összelopott mai zene-költő,
    Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
    Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

    Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
    Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
    Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
    Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

    Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
    Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
    Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
    Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

    Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

    • Tiszta remekké magába’ szülemlő –
      Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
      Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

    Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
    A hitújítás kora szűlte még azt:
    Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
    Vagy erős hittel Istenhez emelve.

    Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
    Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
    S ha nem sikerül kivitelben a dal:
    A két öreg szerszám egymásra utal.

    De azért nem tűri rajta meg a port;
    Emlékezetes neki minden akkord;
    Egy hang: s feledett régi dalra émed –
    Szövege cikornyás, dallama német.

    Az öreg úr így, dalai közt élve,
    Emlékszik időre, helyre, személyre:
    Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
    Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

    Néha egy új dalt terem önkint húrja,
    S felejti legott, már ő le nem írja;
    Később, ha megint eszébe ütődik:
    Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

    Sokra bizony már alig viszi dolgát:
    Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
    Nem is a művész babérja hevíti,
    Csak gémberedő ujját melegíti.

    Gyakorold is, amit valaha tudtál;
    Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
    Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
    Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.