Címke: allegória

  • Arany János: Híd-avatás

    Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
    És kártya perdül, kártya mén;
    Bedobta… késő visszavenni:
    Ez az utolsó tétemény:
    “Egy fiatal élet-remény.”

    A kártya nem “fest”, – a fiúnak
    Vérgyöngy izzad ki homlokán.
    Tét elveszett!… ő vándorútnak
    – Most már remény nélkül, magán –
    Indúl a késő éjszakán.

    Előtte a folyam, az új hid,
    Még rajta zászlók lengenek:
    Ma szentelé föl a komoly hit,
    S vidám zenével körmenet:
    Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.

    Halad középig, hova záros
    Kapcsát ereszték mesteri;
    Éjfélt is a négy parti város
    Tornyában sorra elveri; –
    Lenn, csillagok száz-ezeri.

    S amint az óra, csengve, bongva,
    Ki véknyan üt, ki vastagon,
    S ő néz a visszás csillagokba:
    Kél egy-egy árnyék a habon:
    Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

    Elébb csak a fej nő ki állig,
    S körülforog kiváncsian;
    Majd az egész termet kiválik
    S ujjonganak mindannyian:
    “Uj hid! avatni mind! vigan.”

    “Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
    Fehérben ifju és leány
    Ölelkezik s a hídon van már:
    “Egymásé a halál után!”
    S buknak, – mint egykor igazán.

    Taps várja. – “Most a millióson
    Van a sor: bátran, öregem!” –
    “Ha megszökött minden adósom:
    Igy szökni tisztesebb nekem!”
    S elsímul a víz tükre lenn.

    Hivatlanul is jönnek aztán
    A harmadik, a negyedik:
    “Én a quaternót elszalasztám!”
    “Én a becsűletet, – pedig
    Viseltem négy évtizedig.”

    S kört körre hány a barna hullám,
    Amint letűnnek, itt vagy ott.
    Jön egy fiú: “Én most tanúlám
    Az elsőt; pénzem elfogyott:
    Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

    Egy tisztes agg, fehér szakállal,
    Lassan a hídra vánszorog:
    “Hordozta ez, míg birta vállal,
    A létet: mégis nyomorog! –
    Fogadd be, nyílt örvény-torok!

    Unalmas arc, félig kifestve –
    Egy úri nő lomhán kikel:
    “Ah, kínos élet: reggel, estve
    Öltözni és vetkezni kell!”
    Ezt is hullámok nyelik el.

    Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
    Csörtet fel és vigyorgva mond:
    “Enyém a hadvezéri pálca,
    Mely megveré Napleont!”
    A többi sugdos: “a bolond!…”

    Szurtos fiú ennek nyakába
    Hátul röhögve ott terem
    S ketten repűlnek a Dunába:
    “Lábszijjra várt a mesterem:
    No, várjon, míg megkérlelem!”

    “Én dús vagyok” kiált egy másik
    S élvezni többé nem tudom! –”
    “Én hű valék a kézfogásig
    S elvette Alfréd a hugom’!”
    Eltűnnek mind, a járt uton.

    “Párbajban ezt én így fogadtam:
    Menj hát elül, sötét golyó!” –
    “Én a szemérmet félrehagytam,
    És íme, az lőn bosszuló:
    Most vőlegényem a folyó. –”

    Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
    Cikázva, némán ugranak,
    Mint röpke hal a tengerekben;
    Vagy mint csoportos madarak
    Föl-fölreppenve, szállanak.

    Órjás szemekben hull e zápor,
    Lenn táncol órjás buborék;
    Félkörben az öngyilkos tábor
    Zúg fel s le, mint malomkerék;
    A Duna győzi s adja még.

    Néz a fiú… nem látja többé,
    Elméje bódult, szeme vak;
    De, amint sűrübbé, sűrübbé
    Nő a veszélyes forgatag:
    Megérzi sodrát, hogy ragad.

    S nincs ellenállás e viharnak, –
    Széttörni e varázsgyürüt
    Nincsen hatalma földi karnak. –
    Mire az óra egyet üt:
    Üres a híd, – csend mindenütt

  • Arany János: Tamburás öreg úr

    Az öreg úrnak van egy tamburája,
    S mikor az ihlet s unalom megszállja,
    Veszi a rozzant, kopogó eszközt
    S múlatja magát vele négy fala közt.

    Nem figyel arra deli hallgatóság,
    Nem olyan szerszám, divata is óság:
    Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
    Maga számára és lopva zenél csak.

    Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
    S mit összelopott mai zene-költő,
    Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
    Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

    Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
    Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
    Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
    Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

    Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
    Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
    Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
    Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

    Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

    • Tiszta remekké magába’ szülemlő –
      Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
      Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

    Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
    A hitújítás kora szűlte még azt:
    Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
    Vagy erős hittel Istenhez emelve.

    Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
    Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
    S ha nem sikerül kivitelben a dal:
    A két öreg szerszám egymásra utal.

    De azért nem tűri rajta meg a port;
    Emlékezetes neki minden akkord;
    Egy hang: s feledett régi dalra émed –
    Szövege cikornyás, dallama német.

    Az öreg úr így, dalai közt élve,
    Emlékszik időre, helyre, személyre:
    Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
    Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

    Néha egy új dalt terem önkint húrja,
    S felejti legott, már ő le nem írja;
    Később, ha megint eszébe ütődik:
    Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

    Sokra bizony már alig viszi dolgát:
    Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
    Nem is a művész babérja hevíti,
    Csak gémberedő ujját melegíti.

    Gyakorold is, amit valaha tudtál;
    Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
    Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
    Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.