Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Forrás: Versek mindenkinek
Hegytetőn volt az a szoba,
nem is szoba, csak ágy és ablak.
Aludt, de engem valami
megindított, hogy felriadjak,
s az üvegen áradt a tó,
már nappali fényét kibontva,
s szélfutta, párás szárnyakon
egyetlen korai vitorla
magányosan és boldogan
úgy szállt a puszta ragyogáson,
úgy szállott érintetlenül
a vízen-égen az a vászon,
úgy szállott az örök vizen,
minthogyha én, kezdetek óta.
De fölébredtek karjai,
s én hullottam, akár a tóba.
Forrás: —
⭐
Próbáltam néha-néha a halált,
De gyáva szívem mindig visszafájt,
Hiába siralomvölgy ez a tájék,
Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.
Talán találkoztam is már vele,
Talán más csillagról jő ide le;
Talán utolsó álmom, végső vágyam,
Talán reátalálok a halálban.
Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
Bár sara bánt és bár a pora untat,
Egy álom él szívemben. Csak egy álom
És ez az életem
És ettől szép lesz magányos halálom.
Forrás: MEK
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei
Sok súlyos álom háborít gyakorta,
amilyen álma senkinek se volt,
és lelkem mint az óriás retorta,
amelyben egykor Isten főztje forrt,
midőn a világ tésztáját sodorta
remekké gyúrva a sötét gomolyt,
hogy bár nem édes, ékes lett e torta,
s díszíti felül a nap és a hold.
Így lelkem új világok vegyedénye,
de zárt edény és szája, csőre nincs;
az én szobámnak nem nyílik redőnye,
az én kincsem elásott, néma kincs,
az én álmom felejtett, régi álom:
saját szívemnek kulcsát nem találom.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Magam előtt futok e júliusban,
e langyos, hangos és ledér szivén
decembereknek s hideg életemnek;
így fut a táltos, megimádott mén.
Mert éjjel fénnyel, milljó szép veszéllyel
kifeslő reggelt várni: bús csoda.
Mert korahajnal rekedt hanggal tölt meg
és éjt remeg a reggel vánkosa.
Ezért futok magam előtt egy fejjel,
egy fejjel, amely nem szemrevaló,
mert álmok és búk kavicsain lejt el,
mint kisfiú alól a hintaló.
Keresztutaknál vissza-visszabámul:
meghorkant mén fut a vesztett csatábul!
Forrás: magyar-versek.hu
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szín a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete belül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete színt
karcsú sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.
Forrás: magyar-versek.hu
Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfű pelyhe száll, száll,
bugyrot cipel a nénike,
édesem messzire ment.
Megkérdezem a nénikétől:
hova ment az édesem, hova ment?
Csak a vadlibák láthatják meg őt,
csak a gyermekláncfű szólhatna róla.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Multkor a kertembe egy fiú jött,
gyümölcsöt hozott a kosarában.
Kék ruhában jött, mint a napsugár,
kék ruhád eszembe jutott.
Csupasz volt a nyaka íve…
mosolygott… nézett hosszasan…
Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
a madaraktól kérdezd, hova lett.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret,
és madaraktól kérdezd, hova lett.
De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az úton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Forrás: Szívzuhogás
🌾
Egy asztallap választ csak el
tőle, fa-göcsörtjeivel,
ág-bogak sebhelyeivel…
Nem kérdez, de felelni kell,
én felelnék, de nem merek,
a fát látom a szirt felett,
sok vizek zúgnak lent vadul,
a látomás örvénybe hull,
veszejtő zűrzavarba fúl,
elvész föltarthatatlanul…
Most őt látom, csupa zene,
madárhang, örvény a szeme,
szirten lángragyúl a jég,
tűzzuhatag a szakadék,
csak zuhatag és jajgatás,
aztán örök hallgatás;
borít szakadt fátyolt reám
a lágy, közömbös óceán,
volt sorsok, elmerült nevek
között halálba süllyedek,
de fölnézek egy percre még,
és ő az ég, és ő az ég.
Forrás: Szívzuhogás
