https://verskucko.com

Címke: álom

  • Babits Mihály – Miként szélcsendben a hajó

    Miként szélcsendben a hajó
    lelkem ma veszteg úgy lebeg
    vitorla nélkül! – Ah be jó,
    hogy most melletted ülhetek!
    Talán megállt a vén Idő
    s mi ketten élünk már csupán –
    ó milyen édes lanyha hő,
    mily édes lanyha délután.

    Most messze földön senki sincs,
    fénylik az ajtón a kilincs:
    ajtó előtt a macska ül,
    hátát gubbasztva gömbölyül.
    Kertben tüzel a tulipán
    fejét megadva csüggeteg:
    most minden édesen beteg.
    A tornácon az oszlopárny
    a napsütött fal oldalán
    ledől, mint tejben a kalán.

    Nincs a világon semmi vér,
    tejjel és mézzel foly az ér,
    a vékony ér a hús alatt:
    azért vagy, édes, oly fehér,
    s nézed a fehér bús falat.
    Elalszik minden – mily varázs!
    Már alig zümmög a darázs.
    Vállad vonala betegen
    omlik el kebled vánkosán
    s úgy csüggök fényes szemeden,
    mint hipnotizált orvosán.

    Altass el, édes, engemet,
    s álom hajóján messze vígy,
    ah ez az álom – eltemet –
    és ah! maradna mindig így!
    maradna mindig így…
    így…
    mindig így…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: Az álmaimnak színes ablakába

    Az álmaimnak színes ablakába
    gyakran bekandikálnak furcsa nők.
    Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
    és morfinista-szemmel néznek ők.

    Régen halottak itt ki- és bejárnak,
    ismernek engem ismeretlenek.
    Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
    s közöttük én, remegve, mint gyerek.

    Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
    kegyúri gőggel, diadalúton,
    aztán megölve, akiket szerettem,
    a végtelent véres hajjal futom.

    Az éjszakai, vad előadást már
    mondd, láttad-e, s tudod, ki e gigász
    színész, aki hazuggal és igazzal
    rémülve-rémít és komédiáz?

    Éjente nézem ágyam páholyából
    csukott szememmel, egy legördülő
    könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
    reggel pedig azt mondom róla: Ő.

    Forrás: MEK


  • Ágh István: Virágosat álmodtam

    Édesanyám,
    virágosat álmodtam,
    napraforgó
    virág voltam álmomban,
    édesanyám,
    te meg fényes nap voltál,
    napkeltétől
    napnyugtáig ragyogtál.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

    Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
    a mester, egy lepkére mutatott.
    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
    és most egy kicsit zavarban vagyok.

    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
    s a lepke vígan táncolt a napon,
    és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
    És felébredtem… És most nem tudom,

    most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
    mi az igazság, melyik lehetek:
    hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
    vagy a lepke álmodik engemet? –

    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
    Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
    Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
    épp így hitte a maga igazát! –

    Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
    valami mégis megborzongatott,
    kétezer évig töprengtem azóta,
    de egyre bizonytalanabb vagyok,

    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
    már azt, hogy minden kép és költemény,
    azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
    a lepke őt és mindhármunkat én.

  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Nagy László, Téli látomás

    Beteg vagyok, már holnap meghalok,
    ellöktek engem tüzes angyalok,
    terítettek fagyra, veszendőbe,
    lélektelen nagy kopár mezőre.

    Száll egy madár, szénfekete kánya,
    felém ragyog csapkolódó szárnya,
    előre rúgja lábát, ideszáll,
    körültipegve bátran megcsodál.

    Ugye, a szemem szép csecse-becse,
    a dögmadárnak tükrös csemege?
    Azt várod, hogy élve fölkínálom,
    mint cseresznyét fehér porcelánon.

    Amíg élek, te légy alázatos,
    koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
    amíg élek, hadd bolyongjon álmom
    hazámon és a fekete lányon.


    ,

  • Heltai Jenő: A kincs

    A kék hegyek csodás vidékén,
    Ahol a híres Rip lakott,
    Én is kerestem már a kincset,
    Én is bolyongva jártam ott.

    Mikor a kincset megtaláltam,
    A tündér megjelent legott,
    Ittam a mámor poharából,
    S a bűvös álom elfogott.

    Húsz éven át aludtam én is,
    Mikor megint fölébredék,
    Oly napsugáros volt az erdő,
    Oly vadvirágos volt a rét.

    A levegő oly izgató volt,
    Olyan tavasz volt mindenütt,
    S amelyről mindig álmodoztam:
    A kincs, a kincs az ott feküdt!

    Pazar pompája rám mosolygott,
    Néztem mohón és irigyen,
    És ráborultam, átkaroltam,
    Hogy messze, messze elvigyem…

    Nem volt erőm, karom lelankadt,
    Éreztem azt, hogy agg vagyok,
    Míg a mesék kincsét kerestem,
    Az ifjúságom elhagyott.

    Míg a mesék kincsét kerestem
    A bűvös kék hegyek között,
    Sok más, okosabb filozófus
    A földi jóért küszködött.

    Csak én maradtam bús kalandor,
    Kincskereső szegény bolond,
    A bűvös-bájos kék hegyekről
    Mesét ki álmodozva mond.

    Oh, megtaláljuk mind e kincset,
    De ragyogása jaj, mit ér,
    Mire miénk pompája, fénye,
    Kihűlt szívünkben már a vér.

    Akkor, mikor keresni kezdtük,
    Mikor bennünk kigyúlt a láng:
    Valami nagyról és dicsőről,
    Valami szentről álmodánk.

    Valamiről, mit az utókor
    Márványba vés, megénekel…
    S mire a kincset megtaláljuk,
    Már akkor csak kenyérre kell.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Tündérország

    Már nem tudom, hogy eshetett meg,
    De ily bolondot soha még!
    Te gyönyörű királyné voltál,
    Én gőgös nagy király valék.

    A birodalmunk csupa illat,
    A birodalmunk csupa fény,
    S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
    Csak ketten voltunk, te meg én.

    Nem vártak minket tisztelettel
    Se büszke trón, se paloták,
    Hajadnak szőke aranyából
    Fontam magamnak koronát.

    Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
    Ruhánk se volt bíbor, selyem,
    De vállad hófehér ezüstjén
    Lágyan pihent dicső fejem.

    Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
    S feledve minden ildomot,
    Ujjongva téptem kebeledről
    A rózsát és a liliomot.

    És nem akartam látni semmit,
    Csak kék szemedben az eget,
    Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
    És attól voltunk részegek.

    Szerettelek… te is szerettél,
    Hódolva suttogtam neked:
    „Te vagy az istennő, a múzsa,
    Ki ajkam dalra ihleted!”

    És te kevélyen mosolyogtál,
    Szemedben büszkeség ragyog:
    „Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
    Mert csak szerelmes lány vagyok…”

    Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
    Elmúlna minden, ami fáj…
    De sajnos, te nem vagy szerelmes,
    Én sajnos, nem vagyok király.

  • Várnai Zseni: Belebámultam a Napba…

    Szerelmemnek nem volt még arca,
    és teste sem, csak, mint egy álom,
    ködként gomolygott körülöttem
    valóság, és mesehatáron.
    Szebb volt, mint minden földi férfi,
    nagyobb, különb, titokkal teljes,
    sokszor szálló felhőben véltem
    meglátni őt, mint egy szerelmes.

    Láttam márványban egy vonását,
    talán Phidias remekében,
    szemének zöldjét megtaláltam
    egyszer, mikor tengerbe néztem,
    s aranyszín, barna, karcsú teste
    villant elém egy pillanatra,
    mikor káprázva, elvakultan
    belebámultam a napba.

    Kerestelek, örök szerelmem:
    földön, vízen, és csillagokban,
    parányi részed láttam olykor,
    s éreztelek az illatokban,
    miket réti füvek lehelnek,
    csodáltalak vad ifjúságban,
    s erőd bilincsként babonázott,
    mikor egyszer párducot láttam.

    Azután mégis megszülettél.
    Életre keltél, mint a márvány
    az alkotó művész kezéből,
    élő szobor, földi szivárvány,
    fényből, erőből ötvözötten
    megszülettél, mint képzeletben
    álmodtalak, egyetlen férfi:
    gyerekem, nagy örök, szerelmem!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Parazsat loptam…

    Parazsat loptam a nagy kondér alól,
    a kondérban forrt, fortyogott a lé,
    egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
    s nem láthattam a kéz, a kar kié.

    A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
    és mély, tüzes sebrózsát égetett,
    nem éreztem a fájást és gyönyörrel
    fogadtam ezt a lángoló jelet.

    Futottam és az erdő vad magányán
    elővettem vajákos lábasom,
    parazsomból tüzet szítottam s néztem,
    mint fut a láng a száraz ágakon.

    A tűz dalolt és sziszegett a pára,
    már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
    kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
    s ezerfű, mely hegyormokon terem.

    Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam,
    illat kerengett s bódított a füst
    s a holdvilágból lábasomba csorgott
    álmothozó, delejező ezüst.

    Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
    bekentem arcom, szemem, homlokom,
    karom, kezem, a keblem és a vállam
    s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,

    karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
    emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
    köröttem furcsa szellemek suhognak
    vakító fényük vág, mint az acél.

    A föld olyan parányi lett alattam,
    amint lenéztem, szinte semmiség
    s csillaghímes bársonyruhába burkolt
    új dajkám, a bakacsin éji ég.

    Azután nagy, feketeszárnyú angyal
    suhant fölém és lágyan átölelt,
    szárnya körém csapódott és szeméből
    kék villámfényű kénkő láng lövellt.

    Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
    de szertefoszlott s húzott le a föld,
    mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
    sár lettem újra, szárnyam összetört.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu