Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
Mérgezett liliomok közt egy éjben
Elveszteni az eszemet a kéjben.
Egy váll. Óh, csókkal hajolni feléje,
Hogy az életet, a halált megérje.
Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
A két orcámon végig árkot ásson.
A végtelen tengerbe beleúszni,
Odaveszni, el se búcsúzni.
Forrás: szeretem a verseket
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét
és más világosság nem kell ma nékem –
cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó, csodás nap
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap…
Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén.
Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!
Forrás: szeretem a verseket
Kisbabácska, tente,
imhol itt az este,
alszik már a kenyér is, lenkendőbe kötve.
Alszik a rosta, a búzamag,
alszik a sípban minden hang,
alszik a rokka, a kenderkóc,
macska fekszik benne.
Alszanak kint az utak,
utak mellett a kutak,
erdő mélyén trombitál,
horkol a nagy medve.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éj beállt, a kályha kékes lángját
Kis pamlagomról mélán figyelem:
S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,
Egy édes álom száll rám szelíden.
Te hófehéren s édesen, mint napfény,
Mosolyogva jössz a sötétben felém;
Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,
S tekintetednek lángját érzem én.
A puha keblek illatot lehelnek,
Ölelgetés közt rám hajtod fejed;
Majd félálomban liliom kezeddel
Elsimogatod kusza fürtimet.
Megcirógatod homlokom redőit,
Lehunyt szememet csókkal illeted;
S míg csókra csókot hintesz homlokomra,
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.
Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!
Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,
S míg el nem hervad szívemben a nyár!…
Forrás: Szeretem a verseket
Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
Megcsókoltad finoman a számat,
fölém hajoltál gyengéden, titokban
és megpusziltad a szempillámat.
Leheleted táncot járt hajamban…
szellőként bújócskázott csintalan,
s egy óvatlan, röpke pillanatban
pajkosan megbújt a nyakamban.
Míg egyik karod ölelve tartott itt,
másik magányos vándorként útra kelt,
bejárva testem rejtekútjait,
útján titokzatos zugokra lelt.
Úgy bújtam meg riadtan benned,
mint reszkető holdsugár az éjben,
mit látni alig, mégis elvakít,
ha begyűjti sugarát szemed
ezüstösen, sápadt-fehéren.
Körülvettél biztonságoddal engem,
s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
csak elrejtőzni a világ elől öledben,
csak átkarolni, és szeretni végre.
Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz,
tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
látni, ahogy boldogan rám nevetsz
s szemed szikrázó csillagként rám ragyog.
Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
reszkető szívvel és szerelmesen…
magadhoz olyan gyengéden karoltál,
míg csókjaiddal lezártad a szemem.
Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
Te fölém hajoltál nagy titokban,
s míg csókoltad édesen a számat
én végtelenül boldog voltam.
Forrás: Lélektől lélekig
Fenn húnyik a csillag,
Fenn ébred a hajnal,
Tollászkodik sebten
Sokszáz pici angyal.
Omlása-bomlása
Rózsafellegeknek…
Rózsafellegekbül
Pihe-ágyat vetnek.
Bontják, teregetik
Széltibe, hosszába,
Itt is, ott is leszakadoz
Halovány foszlánya.
És hullong és szálldos
A hajnali légbe,
Úgy csapódik szép leányok
Álmodó szemébe.
És ihol, valahol
Egy virágos ablak
Orgonavirági
Összebólogatnak.
S egy súgja a másnak:
– Csak halkan, csak lágyan,
Fehér lányszobába
Fehérhabos ágyban
Pihegő leánynak.
Ma vagyon az első
Szép hajnali álma,
Igézetes, édes
Szerelemről való
Boldog álmodása.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
a város száz torony- és kürtő-árbocát
s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.
Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
és fent a csillagok születésére várva
az eget szénfolyók útja csíkozza be
és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
s építek éjszaka tündéri várakat.
És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
csókos, madárdalos estét s reggeleket
és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
derűt akaratom maga hívja elő,
s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
– És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
Forrás: Lélektől lélekig
amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
…a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
…a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
…a neveddel alszom el
zárt szemhéjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
…a neveddel alszom el
csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
…a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
…a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
…a neveddel alszom el
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.
Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.
Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gondnyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.
Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.
Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbedermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.
Forrás: Lélektől lélekig
