https://verskucko.com

Címke: Alphonse de Lamartine

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig