Címke: angol

  • William Shakespeare: Hamlet monológja

    Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
    Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
    balsorsa minden nyűgét s nyilait;
    vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
    s fegyvert ragadva véget vet neki?
    Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
    s egy álom által elvégezni mind
    a szív keservét, a test eredendő,
    természetes rázkódtatásait:
    oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
    Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
    Talán álmodni: ez a bökkenő;
    mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
    ha majd leráztuk mind e földi bajt,
    ez visszadöbbent. E meggondolás az,
    mi a nyomort oly hosszan élteti.
    Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
    zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
    útált szerelme kínját, pör-halasztást,
    a hivatalnak packázásait,
    s mind a rugást, mellyel méltatlanok
    bántalmazzák a tűrő érdemet,
    ha nyúgalomba küldhetné magát
    egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
    izzadva, nyögve élte fáradalmin,
    ha rettegésünk egy halál utáni
    valamitől – a nem ismert tartomány,
    melyből nem tér meg utazó – le nem
    lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
    jelen gonoszt, mint ismeretlenek
    felé sietni? – Ekképp az öntudat
    belőlünk mind gyávát csinál,
    s az elszántság természetes színét
    a gondolat halványra betegíti;
    ily kétkedés által sok nagyszerű,
    fontos merény kifordul medriből,
    s elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
    A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
    legyenek foglalva minden bűneim.

    Fordította: Arany János


  • Thomas Hardy: Nélküled

    Eső dobol, ajtó recseg,
    villám, zöld fényű ég –
    én itt vagyok, te meg amott,
    s köztünk a messzeség.

    Bár ezer mérföld lenne csak
    s a vad, villamos ég,
    ami közénk áll – akkor, ó,
    remény is lenne még.

    De hogy azt átalérje, már
    a vágyunk sem elég,
    jaj, több az, mint villám, vihar,
    több, mint a messzeség.

    Fordította: Tótfalusi István

    Forrás: Lélektől lélekig

    Világlíra, angol, távolság, vágyakozás, reménytelenség

  • Emily Brontë: Nem érhet kétségbeesés

    Nem érhet kétségbeesés,
    míg csillag gyúl az éjben,
    míg harmatos az alkony és
    reggel arany nap ég fenn.

    Kétség nem győzhet rajtad itt,
    hulljon bár könnyek árja:
    akit szerettél, nincs-e mind
    veled, szívedbe zárva?

    Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
    kettőzi szél nyögése,
    s bús tél hint sápadt zúzmarát
    az őszi holt levélre.

    Mégis száz friss virág virul:
    sorsod a sorsuk, hidd el.
    Menj hát tovább. Járj szótlanul,
    de soha megtört szívvel.

    Fordította: Csengery Kristóf

    Forrás: Vers mindenkinek

  • William Shakespeare: XL. szonett

    Vedd kedveseim, kedves, vedd, igen, mind:
    Amid már volt, ahhoz mit adnak ők?
    Több szív, amely hű szív volna, szívem, nincs:
    Enyém tied volt már e több előtt!

    Ha kedvesem kedvemért akarod,
    Nem hibáztatlak: szerelmemet éled;
    De nem tetszik, ha magadat csalod,
    S mit eldobsz, azt kéri makacs szeszélyed.

    Elnézem rablásod, szép tolvajom,
    Bár viszed minden szegénységemet;
    De, tudja a szív, nagyobb fájdalom
    A szív sebe, mint a nyílt gyűlölet.

    Buja szépség, halmozz bár bűnre bűnt,
    Kínozz, ölj, ellenségek nem leszünk.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rumer Godden: Idézet

    „Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.”

    Részlet a Kigyulladt jégmadár című regényből

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXV. szonett

    Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
    A rózsán, ezüst forrásban iszap;
    Nap s hold elé felhő és árny suhan,
    S rút rák él a bimbó selyme alatt.

    Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
    S így oldozom önkényed tetteit,
    S magam rontva vétkedet magyarázom,
    S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

    Értelmezem érzékiségedet
    (Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
    Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
    Benne oly polgárháborúban áll,

    Hogy kényszerére keserű bajomnak
    Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXVI. szonett

    Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
    Noha szerelmünk osztatlanul egy:
    Így a sok foltot, mely velem marad,
    Viselem majd magam, tenélküled.

    Két szívünk közös vágy, de életünkben
    Olyan választó bántalom is él,
    Melytől, bár nem csökkenti örömünket, nem
    Egy szép órát veszt a szent szenvedély.

    Nem illethet ezután a szavam,
    Mert szégyenem megszégyenítene,
    S hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
    Mert megromlik neved becsülete:

    Nem, nem, ne tedd; mert szívem úgy szeret,
    Hogy, mint magad, enyém a jó híred.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXII. szonett

    Ha túléled ama boldog napot,
    Melyen a bitang halál leterít,
    S véletlenül mégegyszer átfutod
    Volt híved gyarló és nyers sorait:
    Gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
    S tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
    Tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
    Könnyedén túlszárnyalnak a különbek.
    Ó, tisztelj meg, hogy ezt mondod: „Íme,
    Ha a növő korral nő a barátom,
    Drágább kincset szült volna a szíve,
    S feszíthetne most rangosabb batáron;

    De mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
    Azért olvasom, s mást a stílusáért.”

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXI. szonett

    Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,
    Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad
    Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
    És sírbaképzelt sok barátomat.
    Szememből a szerelem álma hány
    Szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
    Sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
    Messze múltban rejt szíved otthona!
    Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
    Volt kedveseim száz jele díszít,
    Amim övék volt, most mind rád maradt;
    A sokak kincse már csak a tiéd:

    Benned látom szeretett arcukat,
    És te (ők mind) mindenem ura vagy.

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXX. szonett

    Ha a merengés édes ünnepén
    Együtt ülök a múlt árnyaival,
    Sóhajt bennem a sok vesztett remény
    S elmúlok: sír újra a régi jaj:
    És noha nem szoktam, megkönnyezem
    Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
    S felzokog a rég-megölt szerelem
    S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
    És tűnt bánatok új bánata hasgat
    S ahogy kín kínra feltámad megint,
    Bús számláját sok panaszolt panasznak,
    Nem először, fizetem újra mind.

    De ha közben eszembe jutsz, barátom,
    Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig