“A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.”
Forrás: Lélektől lélekig
“A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.”
Forrás: Lélektől lélekig
(3. felvonás, 2. szín)
Míg pap sok jót mond, s tesz keveset,
A szaladhoz serfőző önt vizet;
Ha majd szabónak úrfi gyáma lesz,
S máglyán nem hithagyó, kurafi vesz,
Ha bíró minden ügyben jól ítél,
S lovag, nemes, adósság nélkül él,
Ha nyelven többé pletyka nem repes,
S a zsebmetsző tolongást nem keres,
Ha pénzén uzsorás földet mível,
S kerítő, kurva templomot emel;
Akkor lesz Albion
Zavarral teljes hon,
És oly idő jön, aki még megéri,
Hogy fő divat lesz lábbal mendegélni.
Forrás: Kedvesch versek
A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.
A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.
Radnóti Miklós fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
(Franyó Zoltán fordítása)
Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis – hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, – de lám,
Nekem hibátlan remek.
Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.
Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!
Szépség, álom, éj kimúl; –
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!
Forrás: Lélektől lélekig
(Israel Efraim fordítása)
Hogy minden szélnek hárfája legyen
Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
Azért lett sutba dobva régi mély
Bölcsességem s a komoly fegyelem?
Talán újraírt tekercs életem,
Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
„Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
S azzal a minden-titkot szétkenem.
Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
Csaknem az Isten füléig hatolt:
Halott az az idő? Egy pici bot
A románcnak épp hogy mézéhez ért,
S el kell vesztenem lelkem örökét?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Meghemperegtem minden vágyba lent
s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
kemény hitem s tudásom is, a szent.
Most életem elfirkált pergament,
amelyre egy ünnepnapon sekély
dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
és az egésznek titka tönkrement.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
ormon, dalolva téged, tiszta élet,
hogy megbűvöljem az Isten fülét.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
csak érintettem a mesét, a mézet –
és árva lelkem kincse semmivé lett.
(Tellér Gyula fordítása)
Lelkem, sodorván minden érzelem
árja, lett bármily-szél-pengette lant –
s én ezért adtam túl tovasuhant
bölcsességemen s jó fegyelmemen?
Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
henye virelait és furulyadalt,
alattuk ép a teljes rejtelem.
Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
volna, a létből – mely zajjal tele –
egy tiszta húrt zengetni Istenig.
Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
csak megérintette pálcám hegye,
s most lelkem jussa vesszen el vele?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Egy sáfrány-színű tanulmány)
Szeretem topáz-szemedet,
Mely az éjben vádló fényt vet,
Szeretem fekvő testedet,
A leplen e sárga ékkövet.
Szeretem méz-sárga hajad,
Mely csontszínű csípődig ér,
Szeretem a bágyadt ajkad,
Mely gyermeki ajkamhoz ér.
Szeretem az enyhe ívet,
A kalcedon szemhéjadon,
S imádom sáfrány-színed
Lágy-vad ártatlanságodon.
Forrás: Magyarul Bábelben
(fordította: Kosztolányi Dezső)
I
Skárlátszínű fegyverkabát
nincs rajta, mint előbb,
mert vér és bor csorgott kezén,
úgy is fogták el őt:
az ágyában gyilkolta meg
kit szeretett, a nőt.
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
darócruhát kapott;
fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vígan ott;
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben