Címke: anya

  • Szergej Jeszenyin: A kutya

    Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
    s fakó gyékényen, suta
    szalmakunyhóban hét piros
    kölyköt fiadzott a kutya.

    Nyelvével fésülgette őket,
    ki nem ment volna percre sem;
    ott mókázott, s meleg hasából
    habos tej csurrant édesen.

    S hogy leragadt a nap szeme,
    s elcsitult a baromfihad:
    jött a gazda, zsákba kötötte
    mind a hét kis kutyafiat.

    Nyomába loholt a kutya –
    elmaradoztak a hegyek…
    A páncéltalan víztükör
    fázón, sokáig remegett.

    Amint gyötörten hazaért,
    nyaldosva izzadt oldalát:
    egyik kölykének nézte a
    holdat, mit ringattak a fák.

    A szikrázó űrbe meredt,
    szimmantott és nyítt és nyögött,
    de a vékony hold is lecsúszott,
    eltűnt egy kék halom mögött.

    S mint akinek kenyér helyett
    kötődő kéz követ hajít:
    hullatni kezdte lassan a hóba
    szeme arany csillagait…

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

    Már szombat este megsütötte
    Anyám. És reggel már adott.
    Az aranya besugarazta
    a haragos vasárnapot.

    Vasárnap estig nem fogyott el,
    Fénye áthullt az ünnepen.
    Még hétfőn is jutott belőle.
    És kedden is. De csak nekem.

    Ma sem tudom, hol rejtegette,
    Melyik fiókból jött elő,
    De olyan áldott volt az íze,
    Olyan hétköznap-szentelő.

    Az asztalkendőből kibukkant
    szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
    Nagy árnyékok, fekete gondok,
    még várjatok, maradjatok.

    Igénytelen polgár-kalács volt,
    olyan egyszerű, mint falum.
    És mégis úgy megnőtt azóta,
    Mint úrvacsora-szimbolum.

    Száguldó évek távolából
    megérzem néha jószagát:
    a tűzhely tájáról elindul
    s betölt szívet, betölt szobát.

    Lelki kenyér ínség-időkben,
    verőfényes vigasztalás.
    Pedig tudom: a keze föld már.
    És nincsen több keddi kalács.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

    Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
    ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
    ki adtál életet, adj neki most álmot,
    és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
    mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
    szájára suttogva vette a nevedet.
    Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
    s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
    hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
    helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
    próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
    Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
    amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
    csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
    mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
    magadat operálod e föld alatti ambulancián.
    Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
    a semmiből a semmibe a létező világot,
    anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
    s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
    csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
    nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
    én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
    Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A vizek estéje

    Sötétlő fenyvesek mögött,
    Túl a dacos nagy hegyeken
    Leszállt a nap.
    A vizeken a mesék apja jár:
    Az este.

    Az este a vizek ünnepe.
    Mikor elül a zaj,
    S a vízre ráterül
    Halkan, simogatón
    Az ünnepek nyugalma:
    A hullámok mesélni kezdenek.

    Mint amikor hajnalos éveimben,
    Szép csendes nyári estelen,
    Házunk előtt, akácfalomb alatt,
    Édesanyám elringató ölében,
    Gyerekfejem keblére hajtva,
    Elálmodoztam ébren
    Tündéres álmokat.
    Harmatos fűben ciripelő tücsök szólt,
    S a bólogató, vén akácfa
    Halk titkokat súgott fülembe.
    S míg édesanyám puha ujjai
    Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
    A kertek alól, susogó lombon át
    Bús nóták elhaló dalát
    Hordta felénk akácillatú szél…

    Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
    Estéli órán, ünnepi csöndben
    Mesélnek a vizek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Salamon Ernő: A hazatérő éneke ez

    Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
    az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
    Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
    sötét a szomorúság, lenyom a szomjúság.

    Szülőházam is itt volt, az ifjúságom itt telt,
    magas, erős fiúvá testem is itt szökött,
    mezítlen fázó gyermek, kit anyja sem vigasztal,
    fázott a talpam váltig, a rongy s a sár között.

    Vajon mit szól anyám majd? Sikolt-e? Sír-e? Vár-e?
    Sok éve messze mentem. Négy éve messze ment
    a fiú, aki anyja kenyeréért küzdött. Kenyérért.
    Akinek van, nem tudja, mit jelent.

    A bőr a csontra száradt. Ki látott ily soványat?
    A hangom oly rekedt lett. A szem kialudt.
    Ó, olyan az ember, mint az az esőcsepp,
    melyet szél kapott fel s vad viharba fújt.

    Munkástáj. Sötétség, megbúvás, alázat,
    csurgatják üresség s baj szenteltvizét.
    Tán örökké menned kell, hogy ki tudj érni innen.
    Haragos vidék ez. Csukott száj. Borús ég.

    Gábor Istvánnak

    Forrás: eternus.hu

  • Szabó Magda – Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.

    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.
    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kamarás Klára: Elégia

    Ott ült az ablak mellett.
    Emlékszem, varrt szegény.
    A tű parányi sebet ejtett
    napbarnított kezén.

    Tizennyolc éves voltam,
    ki még semmit sem látott,
    s megváltani készültem
    gőgösen a világot.

    Ahogy anyámra néztem,
    egyszerre megviláglott:
    nem csak kereszthalálért,
    szürke napok sodráért is
    lehet ember áldott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Kassák Lajos – Advent van

    Advent van, s átjárja lelkem
    a szeretet és az emlékezés.
    Rájövök ismét – tán ezredszer –,
    hogy szépen élni gyakran túl kevés.
    Szeretni szóban és tettekben,
    hinni, remélni szüntelen.
    Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
    hogy emléked hibátlan legyen.

    Most visszarepülök gondolatban
    gyermeki önmagamba újra…
    látom, amint jancsi-kályha mellett
    anyám fagyos lábujjamat gyúrja.
    Hársfa teát tölt poharamba –
    „Idd meg! Nem fogsz fázni majd!”
    Átmelegedett a testem, valóban
    s én azt hittem a tea tette azt.

    Ma már tudom, tőle volt meleg.
    Ölelés, szeretet, gondoskodás
    ezek voltak, mitől az a „jó”
    a testem és a lelkem járta át.
    Ez adta azt a boldog érzést,
    mi ma is rám tör, ha a múltba
    révedek.
    Hiánya – így advent idejében –
    fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

    Emlékszem a finom illatokra,
    ami a konyhát járta át,
    mikor sült a finom mézes,
    és a lágyan foszló mákos kalács.
    Arca piros volt az izgalomtól,
    mikor a szobába engedett,
    csilingelt egy üvegpohár szélén:
    „Itt az Angyalka! Megjelent!”

    Futottunk mind a fenyő köré,
    ámultunk, örültünk nagyon.
    Ezt a boldog érzést fiaimnak
    minden karácsonykor átadom.
    Már negyedszer töltjük el nélküle
    a karácsony szent ünnepét,
    de lelkemben ott mosolyog képe,
    ahogy átöleli hét kisgyermekét.

    Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
    ha gyertyafényben rá emlékezünk
    s tudom – onnan fentről ő is nézi:
    Ugye mindenkit szeretünk?
    Jusson szép szóból bárkinek!
    Simogató, ölelő kezekből,
    mosolytól csillogó szemekből
    áradó tűz gyújtson fényeket!

    Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
    áhítat járja át a lelkeket!
    A szeretetet, mit tőle tanultunk
    naponta adjuk át mindenkinek.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Ágh István: Virágosat álmodtam

    Édesanyám,
    virágosat álmodtam,
    napraforgó
    virág voltam álmomban,
    édesanyám,
    te meg fényes nap voltál,
    napkeltétől
    napnyugtáig ragyogtál.

    Forrás: MEK