https://verskucko.com

Címke: áprily lajos

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás: —

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Az esküvő

    S amikor már asztalhoz ült a násznép,
    nagy messzeségből megjött az apa.
    A csákóján, ahogy fogasra tette,
    csillant az őszi erdők harmata.

    Nem látta senki, amikor belibbent,
    s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
    hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
    menyasszony-lányát, telhetetlenül.

    És lassan ismét megmoccant az ajtó:
    csillagjövéskor megjött nagymama.
    Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
    szepegtető az úri lakoma.

    A pihegéstől mozgott még a szája,
    nehéz útról, a hegyről jött szegény.
    Pár szál katalin-virág volt kezében
    s az örök fehér kendő volt fején.

    Nesztelenül leült az ó divánra
    s ott hallgatott a nagy némák jogán.
    Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
    az embersorba érett unokán.

    S a drága párt oly élőn átölelte
    a halálból sugárzó szeretet,
    hogy a szívük titkos delejre dobbant
    és a szemük áldottan nevetett.

    Forrás: Magyar Kurír