Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön, patakon,
Túl a szomorú napokon.
Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Néztek a fák közül sokan.
S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
– Lábukhoz ültek a madarak…
Amikor megmutattalak.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte kész,
vakítanak és hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállalkozásod
elárul és magadra hagy.
Tetőtől talpig látlak.
Nézlek, és nem bírom tovább,
egyenlőtlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekülj,
mielőbbi eltávolítás!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.
Mohón tülkék feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakai séta
didergő csőcseléke!
Testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.
Fiatal csuklóid eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvözlők keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elkötelezett gyermekeket,
vakító ifjúságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.
Ez maradt belőlük nekem?
Ájult köznyelven nézem.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te lennél, kit megöltek, és
én lennék, ki mentem meg?
Forrás: MEK
Drága szűz
hamu hull fejedre
ártatlanságodért
vezekelsz
tudod jól
érdemtelen
a föld
melyben
sem a gyom
sem a virág
nem üti fel fejét.
Csak éjszaka
ne lenne soha
gondolod
ó a gonosz alakzatok
az égen
buja illataikkal
a kertek
a tengerhez hasonló
felgyülemlő vizek
partjaikon
mezítelenül
sétálnak
a gyalázatos férfiak.
Könnyeim megerednek
ha látnom kell őket
izmos karjaik
mintha összeszorítanák
szívemet.
Látnom kell
szőrös mellüket
kemény combjukat
rettenetesen mohó
szemüket
az ártatlanság
s a bűn összekevert
mérgétől szenvedek.
Szűz Anya
minden asszonyok
nővére
zárd be
szívem kamráit
szögezd le
szemem
remegő pilláit
hogy ne mardosson
ártatlanságom bűne.
Hozzád
hasonló legyek
ki bűn
és kín
nélkül szülte meg
ártatlansága virágát.
Gyerekkoromban réges-régen
fenn ültem én is a szekéren.
Gabonát vittünk a malomba,
vagy burgonyát, répát, halomba.
Mindig közelbe, mindig lassan,
s ömlött az idő számolatlan.
Mert oly lassacskán folyt az élet,
a közelség is messzeség lett.
Köröttünk utak sokasága
ágazott szerte a világba.
Elálmodozva mindent láttam
a nem-látványos pusztaságban.
Hol az ég-kékre felhő omlott,
láttam a sziklás tengerpartot.
Hol szél borzolt bozótba, sásba,
itt a nagyváros morajlása.
A kordét csikók röpítették,
ez volt a szédítő sebesség.
Mit ott átéltem, ahhoz mérten
most minden élmény törpe nékem.
Forrás: Magyar Kurír
