Maurice Rostand
ELSŐ FELVONÁS
Egy költő szobája
KÖLTŐ
Éj van, magam vagyok és versem írom
s míg tollam perceg a vékony papíron,
zsong az egész világról, lebegőn,
Kreisler, Chopin a messze levegőn,
félbehagyott dalok, melyekbe bú-vert,
tört, ifjú életét temette Schubert…
Mit fogjak én a rádión? Egy angol
hullámon Petrazzini énekel,
nem látni vastag testét, mely lehangol…
Nem Rigoletto… Caruso se kell…
Egy hanglemez.. . Ó, nem kell ez sem és
irodalom se, színház, csevegés…
Jeritza… Hódít hangja kelleme,
de énnekem ma más hang kellene,
szeszélyes és életlen, titkos ének,
mit küld egy ismeretlen állomás –
vigasztalásul a költő szívének –
egy hang az éjbe, távoli, csodás…
Vaktában leljük meg a csodát…
Ó, lóverseny-eredmény!… Ne tovább!
“Szép bútorok…” A reklám-nagyharang.
Írjunk.
A költő nyitva hagyja rádióját és ír.
Egyszerre valami csodálatos ének,
valami csodálatos hang hallik,
nagyon messziről és mégis közelről.
Jaj, ez a hang!
A hang ismeretlen nyelven énekel.
Jaj!
A dal befejeződik. Máris vége a rövid önkívületnek.
A költő kétségbeesetten kiált föl:
Ez a hang…
MÁSODIK FELVONÁS
Ugyanott
KÖLTŐ egyedül
Vajon svédül, oroszul énekelt-e,
ki ellehelte hajdan azt a dalt,
mi volt a nyelve és mi volt a lelke,
mely hirtelen az éjszakába halt?
Ki szólt a Földhöz ily búsan tűnődve,
Európa végén, erdők megett?
Ki így dalol, az bizonyára szőke,
azóta én egy hangot szeretek…
Észak felé volt, arra, merre Oslo –
megnéztem az ujságomban legott –
bár az a dal s a messzeségbe foszló
hang szinte a fülembe zokogott.
Fogjuk ki most… A véletlen talántán
megadja nékem újra a kegyet.
Ezernyolcszáz. . . Mint egy lázas találkán,
várom… Ha jön, érette elmegyek…
Hullámokon túl, ködbe és esőbe,
csak hívjon az a régi-égi szó.
Oslo. . .
Egyszerre újra felhangzik a régi dal.
Igen, ez volt... A hangja szőke!
Köszönöm néked, drága rádió.
A részletes műsor is itt van, íme.
Lássuk hamar, ki ő s mit énekel ma?
“Szomorú dal”. Mindössze ez a címe…
Az énekesnőt ugy hívják, hogy Elma.
Megyek, futok… Futok egy hang után,
add a bőröndöm, szürke, kék ruhám…
Inasához:
Semmit se küldj el a címemre.
INAS
Máris
utazni tetszik?
KÖLTŐ
Meg ne tudja Páris.
Bizonytalan időre, ismeretlen
városba, távoli országba mentem.
Ha rokonaim már idegesek,
mondd ezt nekik: egy hangot keresek.
HARMADIK FELVONÁS
Ház Oslóban. Egy zenész szobája. Aggastyán ül
hangszerei között.
KÖLTŐ
Bocsánatot kérnék. Egy nagy szívesség
miatt zavarnám. Szólhatok-e?
ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.
Tessék.
KÖLTŐ
Egy nőt keresnék, kit ön ismer, Elmát
igen szeretném…
ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.
Jaj, hogy mondjam el
hát. . .
KÖLTŐ
Párisban hallottam egy este hangját
s fölismertem azonnal ritka rangját
és nem feledtem el többé, soha.
ÖREG ZENÉSZ
Én voltam egykor a professzora.
KÖLTŐ
Aztán e hangért a vonatra ültem.
ÖREG ZENÉSZ
Ó.
KÖLTŐ
Néma hómezőkön átrepültem.
Völgyön-hegyen vitt szilajul a gyors,
egy hang miatt…
ÖREG ZENÉSZ
De...
KÖLTŐ
Kedvezett a Sors.
Hisz itt vagyok. Megvívtam száz veszéllyel,
hogy lássam Elmát.
ÖREG ZENÉSZ
Nézze. . .
KÖLTŐ
Még ma éjjel.
a
ÖREG ZENÉSZ
De testtelen.
KÖLTŐ
Mért mond ilyent? Nem értem, mit beszél.
ÖREG ZENÉSZ
Szegényke meghalt, Elma rég nem él…
Tíz éve már… És az a dal, ami
a rádióban szólt…
KÖLTŐ
Ne mondja ki,
legyen enyém a perc, hogy üdvözülten
zengett a szíve énfelém az űrben
s arcom olyan fehér lett, mint a hold,
mert Elma akkor énnekem dalolt.
Vagy azt hiszi, mikor a végtelenben
két lélek összecsattan, egybelebben,
nem támad abból égi szikrafény?
Egy szót se, hadd megyek így vissza én. . .
Itt az igazság, bennem, és nem ez.
A lelke szólt hozzám, nem a lemez!