Részletekben halok meg: érzem.
Talán egy kissé gyorsan éltem,
Vagy a szívem volt kissé nagy tán
És hogyha megtelt néha adtán,
Csupán az élet pillanatján,
A perc üdvén csüggött a lelkem…
Mindegy. Sorsom megérdemeltem…
Csalóka álmok léha bábja
Nyűgként minek jön a világra?…
Kinek nem kell a tucat-élet,
Egész szépen aludni térhet,
Ha elhamvasztja önnön lángja,
Ha nincs tüdője s nincs több álma…
…Ablakomon beárad fojtón
A ködös ősz hűs levegője…
Kinézek: egy szemetes udvar,
Középen egy pár cserje nőve.
A lomb, levél lehullott régen…
Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
Mégsem adott túl még a cserje,
A többi már a sárba verve…
Azt mondják, hogy így ősszel olvad
A lélek át az elmúlásba,
Az elfonnyadt ifjú arcokból
Ilyenkor lesz halotti lárva,
Ilyenkor lesz múlttá az élet…
Engem nem köt semmi ígéret,
A nagy mindegyre esküszöm már,
Óh, de az az utolsó részlet:
Attól, csupán csak attól félek…
Ha feltámadnak mind az álmok,
Ha fölkeresnek mind az árnyak –
Óh, e rémes elszámolásnak
Órájától reszketve félek!
De, hajh, az örök csendes éjet
Nagy kínnal kell megérdemelni:
És én meg fogom érdemelni!…
Forrás: Lélektől lélekig
