https://verskucko.com

Címke: bánat

  • Christina Georgina Rossetti – Emlékezz

    Emlékezz rám, ha már messze vagyok,
    a távol országban, mely hangtalan,
    ahol kezem megfognod tiltva van,
    s a visszaút is, bár megfordulok.
    Emlékezz rám, már nincsenek napok
    közös jövőnk tervezni céltalan,
    csak emlékezz rám. Kilátástalan
    az ima, nincs tervezgetésre ok.
    Ám, hogyha elfelejtsz egy ideig
    és eszedbe csak későbben jutok,
    sohse búsulj. Abból mi most vagyok
    egy csipetnyi tán holtan is marad,
    ha felejtsz s mosolyogsz, jobban esik,
    mint emlékezve pusztítod magad.

    Károlyi Ami fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Nincs több

    Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
    az a bizonyos merev tekintet,
    mely szigorú, akár a nap,
    és berajzolja komoran
    és ugyanakkor fényesen
    a vágóhidak és a földi királyok
    színehagyott, szomorú méltóságát.

    Ezek a szemek,
    egyedül eme pillantások
    méltóak észrevenni a halált
    és a virágok átöltözködését.

    Egyedül
    ők tudják elkiáltani
    a világ minden bánatát, és egyedül
    ők tudják elhallgatni Isten titkát
    szemközt a lincselő tömeggel.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Kisfaludy Károly: 7. Messze fénylik a Balaton

    (Népdalok-sorozat)

    Messze fénylik a Balaton,
    És engemet partjához von:
    Immár tudom, miért fénylett,
    Mert szép Rózsám bele nézett.

    Hej szép Rózsám! tekints rám is!
    Hadd derüljön bús szívem is:
    Olyan az, mint a Balaton,
    Ha felette szélvész vagyon.

    Forrás: Arcanum

  • Kölcsey Ferenc: A képzelethez

    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém!
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet.
    Kedvtelve ringatódzom abban
    Én, más partok felé,
    Hol a világi bánatok nem
    Vérzik bús szívemet;
    Hol még egyszer víg napjaimnak
    Képét szemlélhetem,
    Még egyszer eltűnt örömeimnek
    Tépem virágait.

    Mint rémlik előttem Biharnak
    Képe homályoson,
    Hol hívs szüléknek karja közt a
    Gondot nem esmerém!
    Mint rémlenek Erdély szerencsés,
    Szerencsés halmai,
    Hol szép Lottimnak karja közt a
    Búkat nem kóstolám!
    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém,
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet!

    A felhők közül nyájasan süt
    A hold fejem felett,
    Ott a sírhalmokon nyugtatja
    Szelíd tekintetét.
    Sírhalmok! ah, keserves érzés
    Vérzi bús szívemet,
    Ti fedtétek mély boltotokba
    Szüléim testeket!
    Sírhalmok! a ti kebletekbe
    Sorvad szép Lottim is,
    Mint a virág, amely felette
    Sírjának hervadoz.

    Testvére a bús bánatoknak,
    Ne jőj, ne jőj felém,
    S zajos tengerén álmaidnak
    Ne hányjad lelkemet!
    Irtózva, csaknem elmerülve
    Hánykódom abban én,
    Kopár szirtokra vet ki a hab,
    Hol bú vérzi szívem;
    Hol még egyszer bús napjaimnak
    Képét szemlélem én,
    Még egyszer elmúlt bánatimnak
    Sírom vérkönnyeit.

    Forrás: Arcanum

  • Tompa Mihály: A nyugalomhoz

    Szent nyugalom,
    Oh jőj az éj lengő szelében,
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Sápadt arcát öledbe rejti,
    Fájdalma véle szunnyad el;
    Úgyis, ha ég a reg sugára,
    Csak álmait siratni kel.

    Vagy oh, ne hozz
    Még álmot a bús szenvedőre!
    A szív oly hű most és jövőre
    Fájdalmihoz.
    Multam vidékin andalogva
    Virasztni jól esik nekem,
    Ah, hisz emlékét annak, éber
    Álmimmal bár, ölelhetem!

    Sárgult haraszt
    Borul kertem fonnyadt füvére,
    Az ősz után ki újlag ére
    Derűs tavaszt:
    A hű barát, kit szíve elhoz:
    Örömre jő, de bút talál,
    Mert kínos a szív érzeménye
    Barátunk síri álminál.

    Zöld színbe még
    Tán sárga lombon pár levél áll,
    De a borongó holdvilágnál
    Gyász a vidék.
    És így tanít e kép: jövőmben
    Ha nyílna tán egyes virág:
    Virágos tőle mégse lenne
    Az életvesztett pusztaság.

    Végnyugalom,
    Te jőj az éj lengő szelében!
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Öledbe dől fájó szívével,
    S szelíd álomra szenderül…
    És álmodik nem háborítva
    A földi lét keservitül.

    Forrás: Arcanum

  • Tóth Árpád: Levél

    Levél

    Ha ez a levelem megérkezik,
    Édesem, gondolj rám egy kicsit.

    Képzelj magad elé: szivarozgatok,
    Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

    Azt gondolom, maholnap meghalok,
    S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

    Elküldöm neked ezt a levelet,
    De nem mint régen: csevegni veled.

    Tudom én, kopott rongy már a szavam,
    Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

    De kell, hogy mégis írjak teneked,
    Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

    Felszakadó sírásod kell nekem,
    Szivarozgatva tűnődni ezen.

    Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
    De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

    S szívemnek jólesik ez a kis meleg:
    Hogy még valaki felsír, ha izenek.

  • Juhász Gyula: Szerelem volt

    Oly messze, messze, messze már,
    Hol az öröm s madár se jár,
    Hová a vágy is elhervadva ér el,
    Oly messze, messze, messze vár.

    Szerelem volt a neve régen,
    Tavaszban, éjben vagy mesében,
    Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
    Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Versek, rím és remény nélkül

    I. Halott mellé…

    Halott mellé temetnek holmikat,
    Emlékeit, mik édesek neki.
    Keresztet, amit hordozott nyakában
    (Ó a lelkében is hordozta titkon!)
    Arcképet, mely ódon és hibás
    (Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
    És egyebet, tán egy beteg virágot:
    Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
    Halott mellé temetnek holmikat…
    Melléd is, én halottam, aki élsz,
    (Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
    Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
    Melléd is, arcod halvány mása mellé
    Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
    Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
    – Ó életem, ó sorsom és szívem! –
    Tört holmik ők s neked értéktelen mind!

    II. Sok méreg által…

    Sok méreg által pusztulunk mi el!
    Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
    Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
    (Künn május álmodik, vár és szeret:)
    Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
    Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
    Találkozott magammal önmagam
    Tükörben és lelkem mély tükörében…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    És jöttél végre későn és mohón,
    Szép, szabad élet és májusi éjjel…
    Virrasztott szívem az ablak alatt,
    Szép szeretője ablaka alatt,
    Rossz szeretője ablaka alatt,
    Más szeretője ablaka alatt…

    És jöttél utoljára rút november,
    Magány, mely emlékektől kong szegény,
    Magány, amely vádaktól kong szegény.
    És jött a bor, a bánat, a felejtés.
    És régi nyomorok új bélyege…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Annára gondolok

    A csillagokra gondolok
    És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
    A boldog, néma csillagokra,
    Melyek lenéznek mosolyogva
    Reám a babonás, bús téli égrül.

    A csillagokra gondolok,
    Melyeknek lángja régesrég kiégett,
    Csupán fényük ragyog
    S Annára gondolok,
    Ki rám ujjongva nézett
    S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

    A csillagokra gondolok,
    Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
    Annára gondolok
    S a könnyem úgy ragyog,
    Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Egyedül

    Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
    Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
    Odakint a hűvös, őszi éjszakában
    Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

    Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
    Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
    Édes reményekről, amelyek csak voltak,
    Melyeknek emléke őrületbe hajt!…

    Virágot dermesztő, novemberi szellő,
    Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
    Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
    Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

    Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
    Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
    Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
    Kéri a megváltást, kéri a halált!…

    Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
    Feledni akartam, altatni szívem,
    Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
    De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…

    Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
    Az emlékezésnek régi lángjait,
    Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
    Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…

    Forrás: MEK – Ady Endre összes versei