Ne hozd a bort, nem ihatnám!
Miért innám? Nem iszom.
Könnyemtől méreg lehetne,
És a méreg megölhetne,
De nem ölné bánatom’.
Hol vagytok, vidám barátok?
Ami múlt, vissza nem tér.
Ittunk egyért, ittunk másért,
De legtöbbet a hazáért,
Hiába folyt a bor, a vér.
Ide mégis, iszom egyet,
Meg se’ mondom, hogy miért.
Tudja azt az én Istenem,
Aki magyar, iszik velem,
Hosszan iszik és megért!
Forrás: www.eternus.hu / Gyulai Pál: Ne hozd a bort!
Nem voltam én mindig
Ilyen csendes ember,
Sokszor talált ébren
A pirkadó reggel.
Sokszor ráragyogott
A hajnal sugára
Egy-egy nekibúsult
Jó kompániára.
Eltemetni való
Mindig akad bánat.
Hejh! volt akkor dolga
A boros pohárnak!
Szomorú szíveknek
Szép szomorú nóta
És gyöngyöző bor volt
A meggyógyítója.
Könnyen jött még akkor
S könnyű volt a bánat,
Könnyű volt elűzni
A boros pohárnak.
Talán a bánat is
Könnyen indult útra,
Mikor az indulót
Gyurka cigány húzta.
Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat…
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.
Hiába fojtanám
Tivornyába, borba;
Nem válik el tőlem,
Hozzám van láncolva!
Hejh, most a szívemről
Nem száll el a bánat,
Ha megiszom borát
Az egész világnak!…
Forrás: www.eternus.hu / Ady Endre: Fuimus
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.
Forrás: Lélektől lélekig
Szélnek eresztem a gondot,
hadd menjen világgá;
magamban azért imádkozom:
váljon otthontalanná…
Szélnek eresztem a könnyet,
túl soká lakott nálam,
majd meglátogathat örömömben,
de ez az én házam, s váram.
Szélnek eresztem a félelmet,
messzire kergetem,
legyen lelkem újra gyermek,
érzem: ez kell nekem.
Szélnek eresztem a bánatot,
ne terheljen tovább;
holnaptól – ígérem – elhiszem,
hogy igenis léteznek csodák…
Forrás: Szeretem a verseket
„Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni,
mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, nem visszafordulni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja, mi is az a bánat.”
Forrás: Lélektől lélekig
Csak két esetben légy velem:
ha a szívem bánatot hordoz,
vagy szabadító öröm oldoz, –
csak erről szól az énekem:
e két esetben légy velem!
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Elfojtanálak,
Ha enyhe volna múltam,
De bűnöztem, de nem tanultam.
Sorsom fokára
Szerelmes ibisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
Forrás: Lélektől lélekig
Esik az eső. Veri a Vágot.
Esik az eső, hull, hull.
Amerre nézek fénytelen szemmel,
Zuhogó, locsogó vizeket látok.
Nem látok napfényt, napvilágot.
Daloljunk valami szomorú nótát.
Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bűn.
Esik az eső, hull, hull,
Sirató-búsan, szürke-szomorún.
Nem látok napfényt, napvilágot.
Esik az eső. Veri a Vágot.
Fekszünk a szénán hallgatagon.
Esik az eső, hull, hull.
Szólani szót most senki se merne,
Néma igézet a szós ajakon.
Itt jár valami bús hatalom.
Daloljunk valami szomorú nótát,
Valami hallgatót, valami régi-régit.
Esik az eső, hull, hull.
Érjük-e, éljük-e, valaha végét?
Itt jár valami bús hatalom.
Fekszünk a szénán hallgatagon.
Nagy romos ormok ránk meredeznek.
Esik az eső, hull, hull.
Köröskörül a beszélő bércek
Mind belevesznek, mind belevesznek.
Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
Daloljunk valami szomorú nótát,
Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
Esik az eső, hull, hull.
Amik elszálltak, messzire szálltak,
Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
Nagy romos ormok ránk meredeznek.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz –
Nem bánat az.
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
